B. Traven: Kosárkák nagyban
(KÖRBCHEN IN SERIE)
Mr. E. L. Winthrop egy utazása során turistaként érkezett Mexikóba.
Nem azokat a megszokott unalmas útvonalakat választotta, amelyeket az utazási irodák ajánlanak a külföldi látogatók részére, hanem a kevésbé ismert tájak megismerését tűzte ki céljául.
Már néhány napi ott-tartózkodás után, mint annyi más utazónak, Mr. E. L. Winthropnak is határozott véleménye alakult ki: elgondolása szerint ezt a vad, idegen országot még nem fedezték fel igazan. Saját, dicsőséges missziójának tartotta tehát, hogy ezt a magafajta ember számára rendelt országot felkutassa.
Így jutott el egy szép napon Oaxaca állam egy kis indián falujába. Végigment a poros főutcán, ahol nyoma sem volt kövezetnek meg csatornázásnak, és amelyet az emberek este gyertyával világítottak meg. Végül egy indiót pillantott meg, aki kunyhója előtt üldögélt.
Az indio háncsból és más rostokból kis kosarakat font, a nyersanyagot a faluját övező trópusi mezőkön szedte. A fonáshoz felhasznált szálakat nemcsak gondosan megmunkálta, hanem különféle festékekkel, amelyeket az indiának növényekből és rovarokból vonnak ki, be is festette. Csak ő és családtagjai ismerték a festékek előállításának titkát.
A kis manufaktúra termékei azonban nem biztosították a maga és családja ellátását. Voltaképpen abból élt hát, amit kukoricaföldjéről betakarított, erről a három és fél hektárnyi nem nagyon termékeny területről, amelyből rengeteg verejtékkel, munkával, örökös gondban az eső és a napsütés miatt, kellett a legszükségesebbet kicsikarni. Szabad idejében, ami kukoricaföldjének művelése mellett még fennmaradt, kosárkákat font tehát, hogy életkörülményein javítson. Az indió egyszerű parasztember volt, de kosárkáinak szépsége az indiánok kivételes művészi képességéről tanúskodott. Ez az ember olyan művészien fonta össze a különböző színű háncskötegeket, hogy az elkészült kosárkákat a legszebb virágminták, pillangók, madarak, mókusok, antilopok, tigrisek, s ki tudja még, miféle erdei állatok ábrája díszítette. Az volt a csodálatra méltó, hogy a színeknek ez a szimfóniája a kosárkáknak nemcsak külső mintázatát adta, hanem szerves része volt; mert a különböző színű rostok olyan művészi ügyességgel fonódtak össze, hogy a díszítés a kosárkák belsejében ugyanazon a helyen volt látható, mint kívül. És ez a díszítés minden minta vagy rajz nélkül jött létre. Az indio képzelőereje teremtette meg, valami művészi varázslat révén, és míg a kosárkák el nem készültek, senki sem tudta volna megmondani, milyenek lesznek majd.
A kész kosárkákat fel lehetett használni varrókosárnak, ékszeres doboznak az asztalon, vagy apró, könnyen elkallódó holmik megőrzésére. Némelyik senora dísztárgynak tekintette a kosárkát, vagy telerakta virággal. Igen sokféle célra volt alkalmas.
Amikor az indio vagy kéttucatnyit elkészített, szombatonként, a vásár napján, bevitte a faluba. Ilyenkor már éjfélkor útnak indult. Volt egy szamara, ez azonban gyakran elkódorgott a mezőn, s akkor az indiónak az egész utat gyalog kellett megtennie. A vásáron egy tostón - ötven centavo - helypénzt kellett fizetnie. Minden egyes kosárkán vagy tizenöt-húsz órái dolgozott, nem is számítva azt az időt, amely a háncs és más növényi rostok összegyűjtéséhez, előkészítéséhez, a festék kivonásához és az anyag megfestéséhez kellett.
Az ár, amennyit egy kosárkáért kért, nyolcvan centivóra rúgott, ami körülbelül tíz amerikai centnek felel meg, de a vevő csak nagyon ritkán adta meg a nyolcvan centavót vagy a hat és fél reált, ahogy az indio mondta. A vásárló alkudozni kezdett, és megmagyarázta az indiónak, hogy valóságos bűn ezért a holmiért ennyi pénzt kérni.
- Ez csak szalma, amit ölszám hozhatsz a földekről, ingyen! És különben is, minek szaporítsuk a szót, örülhetsz, ha harminc centavót adok érte. Bueno, nagyvonalú leszek, és adok negyvenet, de egy centivóval sem többet. Fogadd el, vagy hagyjuk… - És így sokszor megtörtént, hogy hosszas alkudozás után negyven centivóért adta el a kosárkát. Mikor aztán fizetésre került a sor, azt mondta a vevő: - Nicsak, mindössze harminc centavo aprópénzem van. Que hacemos? Mit csináljunk? Fel tudsz váltani egy ötvenpesóst? Ha tudsz váltani, megkapod a negyven centávódat. - Az indio természetesen nem tudta felváltani az ötvenpesóst, és így a kosárka harminc centivóért kelt el.
A mi kosárfonónk igen keveset tudott a világról. Különben tudta volna, hogy az, ami vele történt, a világ minden művészével mindennap, sőt minden órában megtörténik. Ha ezt tudta volna, büszke lehetett volna rá, hogy azoknak a művészeknek kis csapatához tartozik, akik a világ savát-borsát adják, és nekik köszönhetjük, hogy az igaz művészet nem halt még ki a földön.
Elég sokszor előfordult, hogy az indio nem tudott minden kosarat eladni, amit a piacra vitt; hiszen Mexikóban is, mint mindenütt a világon, a legtöbb ember sokkal szívesebben vásárol ipari úton előállított árukat, amilyeneket naponta ezrével gyártanak, és úgy hasonlítanak egymásra, hogy mikroszkóppal sem lehet megkülönböztetni őket. Ez az indio életében már több száz ilyen csinos kosárkát font, anélkül, hogy csak kettőnek is teljesen azonos lett volna a mintája. Minden kosárka egyedi alkotás volt, és egyik úgy különbözött a másiktól, mint mondjuk egy Murillo-kép egy Reynoldstól.
Az indio természetesen nem engedhette meg magának, hogy az eladatlan kosárkákat hazavigye. Így tehát a maradékkal üzletről üzletre vándorolt, ahol koldusként bántak vele, és el kellett tűrnie a megalázó gorombaságokat.
Fáradságos házalása során egy-egy háziasszony húsz centavót is csak vonakodva ígért egy kosárkáért, és csak hosszas alkudozás után tudta az indio az árat huszonötre feltornászni. És amikor ezért a semmiségért odaadta, nemegyszer azt kellett látnia, hogy a vevő, a legtöbbször egy asszony, fogta a csodálatos kis kosarat, szinte meg se nézte, és ott, a szeme láttára, hanyagul a legközelebbi asztalra hajította, mintha csak azt mondaná: "Bueno, ezt a kis vacakot csak szánalomból veszem meg. Az ablakom dobtam ki a pénzt, de mint jó keresztény nem hagyhatom éhen pusztulni ezt a szegény indiót, hiszen tudom, milyen messziről jött." Ezek a gondolatok eszébe juttattak valami praktikus dolgot is. Vissza hívta az öndiót, és megkérdezte tőle: - Honnan jössz, te indio?… Ah! Si! Magnifico! Szóval abból a kis faluból? Mondd csak, nem tudsz nekem jövő szombaton egy pulykát hozni? De kövér és nagy legyen és olcsó. Különben hozzá se nyúlok, mert rendes áron itt is megvehetem. Akkor nincs szükségem terád. Érted? És most már elmehetsz.
Az indio a kunyhója előtt guggolt a földön és dolgozott, ügyet sem vetve Mr. Winthrop érdeklődésére. Úgy látszott, mintha jelenlétét egyáltalán észre sem vette volna.
- Mennyibe kerül egy ilyen kis kosár, barátom? - kérdezte Mr. Winthrop: rossz spanyolsággal, csupán azért, mert azt hitte, kell mondania valamit, hogy ne úgy álljon ott, mint valami hülye.
- Nyolcvan centavócska, patroncito,(1) hat és fél reál - válaszolta röviden az indio:
- Muy bien,(2) megveszem - mondta Mr. Winthrop olyan hangsúllyal és gesztussal, mintha egy egész vasútvállalatot akarna megvásárolni. Amikor jól megnézte a kosárkát, azt mondta magában : "Már tudom, kinek szerzek örömet ezzel a csinos holmival, biztos, hogy kapok érte egy csókot. Csak azt szeretném tudni, mire használja majd."
Azt várta, hogy az indio legalább négy vagy öt pesót fog kémi. Amikor eljutott a tudatáig, hogy milyen szerény ez az ár, mindjárt arra gondolt, hogy nagy üzletet csinál. Hiszen egy ilyen nyomorúságos indián falucska a magafajta ügyes üzletembernek nem is sejtett lehetőségeket kínál,
- Amigo,(3) - kezdte -, ha én megveszek magától tizei ebből a kis kosárkából, mennyiért adja darabját?
Az indián gondolkozott egy darabig, mintha számolna; s végül így válaszolt: - Ha tízet vesz, akkor egy darab hetven centavóba kerül; caballero.(4)
- Muy bien, amigo, és ha százat veszek, menynyibe kerül darabja?
Az indio kurtán és lelkesedés nélkül válaszolt, anélkül; hogy az amerikainak nyíltan a szemébe nézett volna, csak egyszer-egyszer emelte fel a szemét a munkájáról: - Akkor hatvanöt centavóért adom darabját.
Az amerikai tizenhat kosárkát vásárolt. Ez volt az indián egész készlete.
Háromhónapos mexikói tartózkodás után Mr. Winthrop nemcsak arról volt meggyőződve, hogy már nagyon jól ismeri Mexikót, hanem úgy hitte, hogy már mindent látott, amit csak lehet, megismerte a lakosok karakterét és erkölcseit, és teljesen felderítette az országot. Így utazott vissza a modern és kellemes New Yorkba, nagyon elégedetten, hogy újra civilizált országban lehet. Amikor a távollétében felgyülemlett ügyeit és minden egyéb tennivalóját elintézte, egy napon; útban az étterem felé, ahol meg akart enni egy szendvicset, egy cukorkásbolt. mellett haladt el. Ahogy a kirakatát nézegette, eszébe jutottak a kosárkák, amelyeket a távoli kis indián faluban vásárolt.
Hazasietett; magához vette a még megmaradt kosarakat, és elment az egyik legismertebb cukorkáshoz. - Művészi értékű dobozokat (vagy nevezze őket, ahogy akarja) ajánlhatok önnek, amelyek nagyon alkalmasak ajándéknak szánt finom és drága csokoládéáruk elegáns csomagolására. Tekintse meg ezeket; és kérem, mondja még, mi a véleménye róluk - szólt Mr. Winthrop a kereskedőhöz.
Az édességbolt tulajdonosa szemügyre vette a kosárkákat, és úgy találta, hogy egyfajta luxuscsomagolás céljára valóban alkalmasak. Tudomása szerint szakmájában, amelyet jól ismer, még senki sem ajánlott ilyen eredeti, csinos és ízléses csomagolást. Bölcsen óvakodott tőle, hogy túlságos lelkesedést mutasson, mielőtt ismerné a kosárkák árát, és tudná, hogy megkaphatja-e az egész készletet; Megvonta a vállát, és így válaszolt: - Hát, igazán nem tudom. Ha engem kérdez, azt kell mondanom, ez nem egészen az, amit én keresek. Mindenesetre megpróbálhatjuk; természetesen minden az árától függ. Tudnia kell, hogy nálunk a csomagolás nem kerülhet többe annál, amit tartalmaz.
- Tegyen ön ajánlatot - felelte Mr. Winthrop.
- De miért nem mondja meg ön a hozzávetőleges árat?
- Nézze, Mr. Kemple, mivel egyedül én voltam olyan okos, hogy felfedezzem ezeket a kosárkákat, és csak én tudom, hol kaphatók, annak a cégnek adom el az árut, amelyik legtöbbet kínál érte. Ez a helyes álláspont, ugye megérti?
- Igen, természetesen; de előbb meg kell beszélnem a dolgot az üzlettársammal. Jöjjön ide holnap ugyanebben az időben, akkor majd megmondom, mit határoztunk.
Másnap délelőtt, amikor Mr. Winthrop belépett Mr. Kemple üzletébe, a kereskedő a következőkkel fogadta: - Nyíltan akarok önnel beszélni. Én nagyra becsülöm a művészi alkotásokat, és ezeket a kosárkákat valóban művészi módon készítették el. Mi azonban nem műalkotásokat árusítunk, hanem édességet, ezt ön is tudja. És mivel ezeket a kosárkákat csupán a legfinomabb francia pralinék luxuscsomagolására tudnánk felhasználni, nem fizethetünk értük olyan árat, mint egy műalkotásért. Ezt önnek meg kell értenie… Mi is a neve? Ó, persze, Mr. Winthrop. Nos hát, Mr. Winthrop, számomra ez csupán csomagolás. Habár kézimunka, végeredményben mégiscsak csomagolás. És most közlöm önnel ajánlatunkat, ön pedig majd megmondja, el tudja-e fogadni vagy sem. A legtöbb, amit fizetni tudunk, egy és negyed dollár darabjáért, egy centtel sem több. Mi a véleménye?
Mr. Winthrop olyan mozdulatot tett, mintha fejbe vágták volna. A kereskedő félreértetté Mr. Winthrop mozdulatát, és gyorsan közbeszólt:
- Nos, jó: Nem kell mindjárt megharagudnia. Talán tudunk valamivel többet is fizetni, mondjuk egy dollár ötven centet darabjáért.
- Egy dollár hetvenöt cent - mondta Mr. Winthrop, majd mély lélegzetet vett, és letörölte homlokáról a verejtéket.
- Meg van véve. Egy dollár hetvenöt cent, a New York-i kikötőben átadva. Vám és fuvar az én terhemre, csomagolás az ön terhére. Elfogadja?
- Elfogadom - mondta Mr. Winthrop, és aláírta a szerződést.
- De csak egy feltétellel - tette hozzá a kereskedő, amikor Mr. Winthrop indulni akart. - Egy-kétszáz darabbal mi nem érünk semmit, mert ennyinél még a reklámköltség sem térül meg. A legkevesebb, amennyit szállítania kell, tíz- vagy tizenkétezer darab, ha akarja. Ezenkívül pedig legalább húsz különböző minta legyen benne.
- El tudom intézni, hogy legalább hatvan különböző minta kerüljön szállításra.
- Kitűnő. És biztos benne, hogy a tízezer kosárkát októberben le tudja szállítani?
- Egészen biztos - mondta Mr. Winthrop, és befejezte a tárgyalást.
Mr. Winthrop visszautazott a kis faluba, hogy megrendelje a tizenkétezer kosárkát.
Az egész utazás alatt egy jegyzetfüzetet tartott a bal kezében, egy ceruzát a jobban, és szünet nélkül írta a számokat, a hosszú számoszlopokat, hogy pontosan megállapítsa, milyen gazdag lesz majd, mire az üzlet lebonyolódik. Magában beszélt, kérdéseket tett fel magának, és válaszolt is rá, úgy, hogy útitársai, már bolondnak tartották.
- Amint megérkezem - mormolta -, felveszek egy parasztot, aki elég értelmes, heti nyolcvan, bueno, mondjuk száz pesóért. Odaküldöm majd abba a nyomorúságos falucskába, hogy ott rendezze be a főhadiszállást, és ellenőrizze a termelést. Egyidejűleg be kell csomagolnia és hajóra raknia a kosárkákat. Nem érhet bennünket veszteség: se törés, se a küldemény elkallódása miatt. Finom kis üzlet ez! A kosárkáknak alig van súlyuk, így a fuvar úgyszólván semmibe sem kerül, legfeljebb öt centbe darabonként, ha sokat mondok. És ha jól tudom, különvámot sem kell fizetni utána. És ha kell is vámot fizetni, akkor sem tesz ki többet öt centnél, és nem én fizetem, hanem a vevő; tehát mennyi lesz a hasznom?
A buta indián, aki azt sem tudja, mit állít elő; száz kosárkát hatvanöt centavójával hajlandó elkészíteni. Jobb, ha nem mondom meg neki azonnal, hogy tizenkétezer darabra van szükségem, nehogy meggondolja magát, és megpróbálja emelni az árat. Várjunk csak: a szerződés az szerződés, még ebben az- isten háta mögötti köztársaságban is. Köztársaság? Hm! Ahol még víz sincs éjszaka a mosdóban. Még hogy köztársaság… miattam, végül is nem én vagyok az elnöke. Talán még enged öt centavót az árból, és ideadja darabját hatvanért. Hogy ne számoljam el magam, mondjuk, hogy hatvanöt centavo darabja; hatvanöt centavo mexikói pénzben. Mindjárt megleszünk… az ördögbe is, hol az az átkozott ceruza?… Itt van… no jó, tehát a peso árfolyama most: nyolc és fél peso egy dollár. Akkor hatvanöt centavo megfelel körülbelül nyolc centnek. Öt cent jön hozzá a csomagolásért és a fuvarért, azután, mondjuk, tíz centadminisztrációs költség, ami bőven elég az itt-ott felmerülő különköltségekre, esetleg a postásnak és a gyorsárukkal foglalkozó alkalmazottaknak, hogy az árut hamar továbbítsák, és elővigyázatosan kezeljék.
- Most vegyünk még öt centet előre nem látható kiadásokra, és akkor pompásan kijövünk belőle. Ha az egészet összeadjuk… a csodába, hol van már megint az az átkozott ceruza? Na, hiszen itt van! A megrendelés tizenkétezer darabra szól. Kitűnő! Marad nekem körülbelül húszezer kemény dollárom. Húszezer drága jó dollár egy szegény ördög bukszájába. Caramba! Apád, anyád ide jöjjön! Végül mégsem annyira elmaradott ez a köztársaság, mint amilyennek látszik. Valójában nagy ország ez. Csodálatra méltó. Itt aztán lehet pénzt keresni. Egész pénzhegyeket, ha valaki olyan dörzsölt, mint én. Önmagával igen elégedetten érkezett meg este az oaxacai falucskába. Indián barátja éppen úgy guggolt jacalitója porticójában,(5) ahogy utoljára látta. Úgy tűnt, mintha el sem mozdult volna a helyéről, mióta Mr. Winthrop elhagyta a falucskát, hogy New Yorkba visszatérjen:
- Hogy van, amigo? - üdvözölte őt széles mosollyal az amerikai.
Az indio felállt, levette a sombreróját, és udvarias meghajlással, halkan köszöntötte: - Isten hozta, patroncito, jó estét kívánok; ön is tudja, senor, hogy rendelkezik velem és házammal. - Még egyszer meghajolt, s mielőtt újra leült volna, nem mulasztotta el, hogy bocsánatot kérjen - Bocsásson meg, patroncito, de ki kell használnom a nappali fényt, hiszen nemsokára itt az éjszaka.
- Nagy üzletem van a maga részére, amigo.
- Jó hír, senor.
Mr. Winthrop így szólt magában : "Rögtön megbolondul az örömtől, ha megtudja, miről van szó. Ez a szegény, rongyos koldus még sohasem látott annyi pénzt, amennyit most felajánlok neki, de még csak nem is hallott ennyi pénzről."
Fennhangon ezt mondta: - Tudna ezer ilyen kosárkát készíteni?
- Miért ne tudnék, patróncito? Ha húszat tudok, miért ne tudnék ezret is?
- Igaza van, amigo. És ötezret is tudna csinálni?
- Természetesen, ha ezret csinálok, akkor ötezret is meg tudok csinálni.
- Magnifico! Wonderful! Csodálatos! Ha tizenkétezer darabot kérek magától, mennyi lesz az utolsó ára? Meg tud csinálni tizenkétezret is; nem?
- Természetesen, senor. Annyit tudok csinálni, amennyit kíván. Hiszen látja, senor, értek én ehhez a munkához; az egész országban senki sem tudja úgy megcsinálni, mint én.
- Én is pontosan ezt mondtam, ezért jöttem magához, hogy egy nagy üzletet kínáljak fel.
- Köszönöm a megtiszteltetést, patroncito.
- Mennyi időre van szüksége?
Az indio anélkül, hogy munkáját félbeszakította volna, lassan ingatni kezdte a fejét, mintha azt számítgatná, hány napra és hétre van szüksége a kosárkák megfonásához.
Néhány perc múlva csöndesen megszólalt: - Időbe telik ennyi kosárkát elkészíteni, patroncito. Látja, a hánccsal és a többi rostokkal óvatosan kell bánni, egészen ki kell száradniuk felhasználás előtt. És különös gondot kell rájuk fordítani szárítás közben, hogy ne veszítsék el lágyságukat, hajlékonyságukat és fényüket. A kiszáradt rostoknak meg kell tartaniuk természetes tulajdonságaikat, különben halottak és színtelenek lesznek. Amíg száradnak, összegyűjtöm azokat a növényeket, gyökereket; fakérgeket és bogarakat, amelyekből a festéket vonom ki, és ehhez is sok időre van szükségem, elhiheti nekem. Meg aztán várni kell a gyűjtéssel, amíg a hold állása kedvező nem lesz, mert különben nem tartalmazzák a kívánt színeket. A bíbortetőkhöz és a többi bogárhoz is kedvező idő kell, nehogy festék helyett port adjanak. De természetesen annyi kosárkát tudok csinálni, amennyit ön kíván, jefecito.(6) Tudok csinálni háromtucatnyit, ha akarja, nem többet; csak adja meg rá az időt.
- Három tucatot?… Három tucatot? - kiáltott fel Mr. Winthrop, és kétségbeesetten égnek emelte a karját. - Három tucatot? - Harmadszor is meg kellett ismételnie e szavakat, hogy jelentésüket felfogja. Egy pillanatig azt hitte, álmodik.
Az amerikai azt várta, hogy az indio csaknem megőrül majd örömében, hogy tizenkétezer kosarat eladhat egyetlen vevőnek, anélkül, hogy házról házra kellene járnia, és úgy bánjanak vele, mint egy rühös kutyával. Mr. Winthrop látta, hogyan lett félbolond az örömtől néhány autókereskedő, hogy járt olyan vad táncot, amilyenre egy indio sem képes, még vallásos szertartás alkalmával sem; szóval látta, hogyan viselkedtek az autókereskedők, amikor valaki egy csapásra csengő készpénzért tíz autót vásárolt tőlük.
Az amerikai azt hitte, rosszul hallja, amikor az indio nagyon világosan azt mondta: két hosszú hónapra van szüksége három tucat kosárka elkészítéséhez.
Megpróbálta az indiónak megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mit is akar tőle, hogy szegény ember létére mennyi pénzt kereshetne, ha fel tudná fogni, milyen mennyiséget szándékozik Mr. Winthrop vásárolni.
Hogy az indiónak kedvet csináljon az üzlethez, újra az árról kezdett beszélni:
- Maga azt mondta nekem, hogy a kosárka darabját hatvanöt centavóért tudja adni, ha száz darabot rendelek? Cierto, amigo?(7)
- Igen, ezt mondtam, jefecito.
- Bien, ha ezret rendelek, mennyi lesz az ára? Ez több volt, mint amit az indio egyáltalán fel tudott volni fogni. Összezavarodott, most először, mióta Mr. Winthroppal beszélt, abbahagyta a munkát, és eltöprengett. Ingatta a fejét, és úgy nézegetett körül, mintha segítséget keresne. Egy idő múlva megszólalt:
- Bocsásson meg, jefecito, de az túl sok, először jól meg kell gondolnom, kell hozzá az egész éjszaka. Alszom rá egyet, és reggel, amikor ide tud jönni, majd megmondom önnek, patroncito.
Amikor Mr. Winthrop másnap reggel eljött az indióhoz, az ott kuporgott; mint mindig, a porticóban, a pálmatető alatt, és fonta a kosarat.
- Na, kiszámította az árat ezer darab esetében? - kérdezte az amerikai rögtön, amint odaért.
- Igen, senor. Jó napot kívánok. Kiszámítottam az árat, és nagy gondot csináltam belőle magamnak, hiszen nem akarom önt becsapni, és megfosztani a becsülettel megkeresett pénzétől...
- Mondja meg már kertelés nélkül, amigo. Mennyi? Milyen árat kér? - tette fél a kérdést Mr. Winthrop.
- Pontosan kiszámítottam mindent, és biztos; hogy nem tévedek tehát, ha ezer darabot kell csinálnom, akkor darabja négy peso, és ha tízezret, akkor darabja nem kevesebb, mint tizenöt peso. Így áll a dolog; semmi esetre sem tévedek.
És az indio ismét belefogott a munkába, mintha sajnálná az elvesztegetett időt. Mr. Winthrop biztos volt benne, hogy nem jól értette. Lehet hogy gyenge spanyol nyelvtudása az oka.
- Azt mondta, hogy minden darab tizenöt pesóba kerül, ha tízezret veszek?
- Igen, patroncito, pontosan ezt mondtam, egészen biztosan nem tévedtem - válaszolta az indio udvariasan és szelíden.
- Ezt nem teheti velem, hiszen barátok vagyunk…
- Si, patroncito, tudom, nem is kétlem.
- Bueno, türelmes vagyok, és elmondom még egyszer. Maga azt mondta nekem, ha százat veszek, akkor egy darab hatvanöt centivóba kerül.
- Si, jefecito, ez az igazság. Eladok önnek százat; darabját hatvanöt centavóért, feltéve, hogy van száz darabom.
- Igen, igen, tudom. - Mr. Winthrop úgy érezte, hogy minden pillanatban megőrülhet. - Jó, csak azt nem értem, miért nem tud nekem tizenkétezer darabot eladni ugyanezért az árért. Én nem alkudni akarok, de nem értem, miért kér ilyen sokkal többet, ha száz darabon felül vásárolok.
- Bueno, patroncito, miért olyan nehezen érthető ez? Hiszen egészen egyszerű a dolog, senor. Ezer darabbal százszor annyi a munkám, mint -egy tucattal, és tizenkétezer darabhoz annyi időre és munkára volna szükségein, hogy száz év alatt sem készülnék el vele. Ez minden értelmes és becsületes ember számára világos. Persze ha az illető személy se nem értelmes, se nem becsületes, nem láthatja úgy a dolgot, mint ahogy mi itt mifelénk látjuk. Ezer kosárkához sokkal több háncsra van szükségem, mint százhoz, és több fakéregre, gyökérre és több bíbortetűre a kifőzéshez. Mindez nem hever itt készen. Néha négy-öt napig kell keresgélném az erdőben, míg jó lila festékanyagot tartalmazó gyökeret találok. És sejtelme sincs, milyen sokáig tart, amíg a háncsot jól és gondosan ki tudom szárítani. De van még valami sokkal fontosabb is: ha ilyén sok ezer kosárkát kell csinálnom, mi lesz a kukorica-földemmel és a kecskéimmel? Ki lő nekem nyulat a vasárnapi ebédhez? Ha nem töröm le a kukoricát, tortillám sem lesz; ha nem művelem meg a földemet, nincs frijolém, és akkor mit fogunk enni?
- Én sok pénzt adok magának a kosárkákért, azért vehet kukoricát és babot, amennyit akar.
- Azt csak ön hiszi, senor. De nézze csak: ami kukoricát én ültetek, arról biztos lehetek, hogy le is aratom, de amit más ültet, az bizonytalan. Tegyük csak fel, hogy a többi indián is mind, hozzám hasonlóan, kosárkákat fon. Ki ülteti el akkor a kukoricát és a frijolét? Akkor éhen halunk, mert nem lesz mit ennünk.
- Hát nincsenek rokonai? - kérdezte Mr. Winthrop kétségbeesetten, látva, hogy a húszezer dollárja lassankint semmivé válik.
- Dehogynem, szinte mindenki rokonom a faluban. Van belőlük elég.
- Nem tudnák ezek a maga kukoricaföldjét megművelni és az állatait ellátni, amíg maga nekem a kosárkákat fonja?
- Megtehetnék, patroncito. De mi lenne akkor az ő kukoricaföldjükkel és a kecskéikkel, ha az én földemet kellene művelniük és az én állataimat őrizniük? Ha meg azt kérném tőlük, hogy a fonásban segítsenek, hogy gyorsabban elkészüljünk, akkor is ugyanaz volna a helyzet. Senki sem dolgozna a kukoricaföldön, nincs kukorica és nincs frijole, venni sem tudnánk, és meg kellene halnunk. Minden eleség, amire szükségünk van, úgy megdrágulna, hogy a hatvanöt centavóért, amit a kosárkákért kapnék, még egy szem sót sem tudnék venni. Most már meg fogja érteni, patroncito, miért kell a kosárkák darabját legalább tizenöt pesóért eladnom.
Mr. Winthrop majd megpukkadt a méregtől, de nem akarta feladni. Fél napon át magyarázott az indiánnak, hogy megértesse vele, milyen gazdag lehetne, ha életének e legnagyobb lehetőségét kihasználná: - Gondoljon arra, ember, hogy soha többé nem kínálkozik ilyen csodálatos lehetősége!
Jegyzetfüzetének minden lapját megtöltötte számokkal, hogy bebizonyítsa ennek a szegény embernek: ő lehetne a környék leggazdagabb parasztja.
- Nézze csak, ekkora halom pénzt kapna a kezébe, nyolcezer pesót. Érti ezt, amigo?
Az indián úgy nézte a számokat, mint aki érti, de semmit sem válaszolt. Csodálta a gyorsaságot, amellyel Mr. Winthrop a számokat írta, összeadta, elosztotta és megszorozta. Csodát látott benne. Mr. Winthrop azonban félreértette az indio arcán tükröződő lelkesedést; így szólt:
- Itt a pénz, barátom, ilyen csomó pénze lesz, ha belemegy a dologba. Hétezernyolcszáz fényes peso. És én nem vagyok fukar. Még többet adok magának, ha az üzlet létrejön. Ajándékozok magának még ezerkétszáz pesót. Akkor kilencezer pesója lesz.
Az indio azonban nem törődött a pár ezer pesóval; ezek az összegek egyáltalában nem voltak rá hatással. Csupán az keltette fel az érdeklődését, hogy Mr. Winthrop olyan villámgyorsan tudta papírra vetni a számokat. Ez töltötte el olyan csodálattal.
- Mit mond erre, amigo? Nem felel meg az ajánlatom? Csak igent kell mondania, és rögtön adok magának ötszáz peso előleget.
- De hát én már az előbb megmondtam, patroncito, tizenöt peso darabja.
- Pero hombre(8) - ordított Mr. Winthrop -, this is the same price, akarom mondani, ugyanaz az ár… have you been in the moon… maga a holdban él… all the time… még mindig ?
- Mire, jefecito(9) - mondta az indián minden izgalom nélkül -, én nem tudok másárat mondani önnek. Azonkívül van itt még valami, senor, amit ön nem tud. Én a kosárkákat csak a magam módján tudom fonni, a lelkem dalaiból. Ha ezerszámra kell csinálnom, akkor lelkemnek és dalaimnak egy morzsáját sem tudom minden kosárba belefonni. Egyik olyan lenne, mint a másik. Ez pedig darabonként szakítaná ki a szívemet a testemből. Minden kosárkának másnak kell lennie, egyszeri dalnak, amilyent napkeltekor hallok, amikor a madarak trillázni kezdenek, és a pillangók leszállnak a kosárkáimra, hogy szárnyuk szivárványszíneivel megörvendeztessenek. Ideszállnak, mert nekik is tetszenek kosárkáim ragyogó színei. Most azonban folytatnom kell a munkát, senor, bocsásson meg nekem, de sok időt elvesztegettem, bármilyen nagy megtiszteltetés volt, és bármilyen nagy örömömre is szolgált, hogy egy ilyen kiváló caballerót hallgathattam, mint ön. De holnapután vásár lesz a faluban, és sok kosarat kell csinálnom, hogy ott eladhassam. Nagyon köszönöm a látogatását. Adiosito.(10)
Mr. Winthrop, akinek magas volt a vérnyomása, visszautazott New Yorkba, beviharzott az édességkereskedő irodájába, és dühösen közölte vele, hogy a szerződést fel kell bontania. - Az ördög vigye el ezeket az átkozott indiókat, semmit sem értenek meg! Ezekkel nem lehet üzletet csinálni! Higgye el nekem, ezeken az embereken és ezen a furcsa országon nem segít semmi. Csak azt nem értem, hogyan tudnak ezek az emberek ilyen körülmények között élni; semmi reményült sincs, és még évek múlva sem lesz semmi reményük, ez az igazság, én tudom, mit beszélek.
Így menekült meg New York attól, hogy ezeknek a pompás kis műalkotásoknak ezreivel elárasszák.
És így nem került rá sor, hogy ezeket az el nem dalolt dalokból, az indiánok lelkéből és szíve véréből font sokszínű kosárkákat végül az amerikai szeméttartályokba hajítsák.
Lábjegyzetek:
(1) Itt: kedves uram.
(2) Nagyon jó.
(3) Barátom.
(4) Uram.
(5) Kunyhójának bejáratánál.
(6) Főnök.
(7) Így van, barátom
(8) De ember!
(9) Nézze, főnök.
(10) Isten áldja.