Az Aruvimi erdő titka
írta: Molnár Ferenc
megjelent Az Érdekes Ujság Könyvei sorozatban (címlap, hátoldal).
A kiadó (vagy az akkori helyesírás?)
szűkmarkúan bánt a hosszú ékezetekkel,
helyesírást ne innen akarj tanulni!
Előszó.
Nyájas olvasó, fogadj tőlem ezúttal egy igen rövid rémregényt. Mindössze néhány fejezetre fog terjedni, s amikor mind a ketten megunjuk, egyszerűen befejezzük. Nem ígérek semmi különöset, csak azt, hogy ha te előbb találnád befejezni a regény olvasását, mint én az írását, akkor én ezt meg fogom érezni s kevéssel azután magam is abbahagyom. Nem kell tehát megijedned tőle. Még csak annyit, hogy az Aruvimi-erdő Afrikában van, s nevét az Aruvimi-folyótól nyerte, amelynek folyását és sellőit H. M. Stanley hírlapíró, a londoni királyi földrajzi társaság tiszteletbeli tagja, 1887-ben kutatta fel. Az Aruvimi-erdőben, vagy más néven Afrikai Nagyerdőn nevezett H. M. Stanley százhatvan nap alatt vergődött keresztül a legnagyabb testi és lelki kínok közepette.
Első fejezet.
Csöngettek.
- A papa - mondta egy kis fiu és bekiáltott a másik szobába: - mama, gyere, hazajött a papa.
A másik szobából kijött Tisztességes Lajosné, a papa neje és így szólt:
- Terka, nyissa ki az ajtót az urnak és aztán rögtön hozhatja a vacsorát. Ti pedig, gyerekek, Gyurka, Pista, Sanyi, Feri, Lajcsi, Dönci, Dani, Miki, Gida, Jancsi, Erzsi, Nusi, Mici, Ella, Ilonka, Gertrud, Margitka, Etelka és Magduska, üljetek szépen az asztalhoz és ne rohanjatok mindig rá szegény papára, mikor este fáradtan jön haza a hivatalból.
A gyerekek asztalhoz ültek. A papa belépett, s -miután megölelte nejét, a gyerekekhez fordult:
- Szervusztok gyerekek.
- Jó estét papa! - hangzott kórusban.
Az apa leült közibük s nemsokára elmerült a párolgó leves kanalazásában.
- Lajos - mondta a felesége, miután a gyermekeknek levest adott - egy ur volt itt délután és itthagyta ezt a boritéket.
Egy boritékot adott át urának, melyet a rögtön felbontott. Három darab buszkoronás hullott ki belőle, semmi más.
- Mi ez? - kérdezte az apa.
- Nem tudom. Egy ur hozta, itthagyta és csak azt mondott, hogy tiszteltet szépen. A neve Braunauer.
- Braunauer Bernát?
- Igen.
- Tudom.
Az apa arcán könnyed pír futott végig, zsebretette a boritékot, amelybe előzőleg visszahelyezte volt a három buszkoronást és tovább kanalazta a levest.
Tisztességes Lajos állami hivatalnok volt. Magyar királyi pénzügyi másod-szaglász volt az állami benzin-bűzmegállapitó-hivatalban. Nyájas olvasó, aki nem vagy jártas a hivatalok rengetegének tömkelegében, bizonyára fejcsóválással fogadod e ritkán szereplő hivat: nevét. Pedig ott van, -Budán, a Ló-utca 4-b. alatt, egy bérházban, amelyet az állam kizárólag e hivatal céljaira bérelt ki egy országgyűlési képviselőtől. Ebben hivatalban állapítják meg hivatalosan a benzin erősségét szakavatott férfiak, akik közt Tisztességes Lajos másod-szaglász igen halványan dotált és egyébként sem kimagasló állását töltötte be.
A hivatal keletkezése és működése elég érdeke és eléggé ismeretlen ahhoz, hogy néhány szóban elmondhassuk. A hivatal (teljes címén Magyar Királyi Állami Benzin Bűz Megállapító Állomás) egy magáncég, Braunauer Bernát és Társai Egyenruha-Vegytisztító Részvénytársaság kezdeményezésére létesült.
Miért kezdeményezte éppen ez a cég a hivatal létesitését?
Ehhez tudnunk kell azt, hogy mivel foglalkozott a Braunauer-cég. A Braunauer-cég feje és megalapítója, Bernát, egy napon arra az ideára jött, hogy vállalatot alapit, amely a Budapesten lakó összes egyenruhás állami alkalmazottak ruhájának vegyi tisztitását elvállalja. Az eszme kitűnő volt. Ezer meg ezer levélhordó, táviratkihordó, postakocsis, hivatalszolga, portás, fogházőr, kézbesítő, rendőr, vámszedő, pénzügyé stb. stb. hordja az állam egyenruháját. Az államnak érdeke, hogy ez a ruha mindig tiszta legyen, a sok ezer szegény embernek pedig nem telik minden héten vegyitisztitóra. A cég tehát hajlandó ezt a rengeteg sok egyenruhát: sapkát, nadrágot, kabátot, köpenyt állandóan, adott időközökben vegyileg tisztítani, amiért az államtól dús fizetséget kér. Nem tett tele három hónap, dr. Gurnemancz képviselő kijárta a dolgot, annak idején a pártkassza csinos összeget kapott, dr. Gurnemancz a vállalat jogtanácsosává lett és az állam megbízta a céget az állami egyenruhás alkalmazottak ruháinak vegyi tisztításával, egyelőre három millió és hétszázezer tisztítással, próbaképen. Ha ez beválik - mondta az államtitkár édes mosollyal - akkor megkötik a végleges szerződést.
A cég berendezkedett. Hatalmas telepét Budán állította fel, egy háromemeletes bérházban. Az egyenruhás alkalmazottak tartoztak ruhadarabjaikat heten kint egyszer a cég telepére szállítani - bizonyos turnusokban - s másnap értük mehettek. A cég, miután ujabb összegeket juttatott a pártkasszának, s miután dr. Gurnemancz ugy küzdött, mint egy kölykétvesztett oroszlán, megkapta a végleges és kizárólagos szerződést, nyolcvan évre. Ugyanekkor véglegesítette ideiglenes tisztító-telepét.
A tisztítási munka igen egyszerű, modern vegyészeti elv szerint folyt. A ruhákat beszedték a BEADÁS feliratu helyiségben, hozzájuk sem nyultak, s másnap visszaadták a jelentkező tulajdonónnak a KIADÁS feliratu helyiségben. Az állami szubvención kívül ezért a vegyi műveletért a cég maguktól a ruhatulajdonosoktól személyenkint csak negyven fillérnyi díjat szedett.
A cég szavatosságot vállalt a tisztításnál tönkrement ruhákért, de erre soha nem került a sor, mert, mint nem győzzük eléggé hangsulyomi, a cég működése csak arra szorítkozott, hogy hétfőn beszedte a ruhát és kedden - anélkül, hogy hozzányult volna - visszaadta a tulajdonosnak. Id. Braunauer Bernát közben megszerezte a magyar nemességet, még pedig burnótkövi előnévvel, ifj. burnótkövi Braunauer Berci pedig b. Barnóczy Benő név alatt verseket és darabokat irt s lóversenyistállót tartott Gaptain Bernhard néven. Ez mind nagyszerűen, simán ment, a család gazdagodott, a levélhordót pedig, aki panaszkodott, hogy a folt benne maradt az uniformisában, ugy rugták ki a panaszával együtt, hogy soha többé nem jutott eszébe panaszra menni. A Braunauer-cég üzletét két alapra helyezte.
l. arra, hogy hozzá sem nyul az egyenruhákhoz, tehát kiadásai a minimumra szorítkoznak,
2. arra, hogy az állami alkalmazottak fenntebb felsorolt ezrei ételfoltot (ami a folt-kontingens legnagyobb százalékát teszi) - nem fognak ejteni ruháikon, több okból, amelyek közül elégnek látszik felemlíteni azt, hogy nincs mit enniök.
És egy éltek boldogan évekig, amíg a cég egy elbocsátott alkalmazottja nemtelen boszuból föl nem jelentette a céget, azt mondván feljelentésében, hogy a cég nem tisztítja a ruhákat, mert soha életében még csak egy liter benzint sem vásárolt. A cég nem ijedt meg ettől az aljas rágalomtól. Braunauer bácsi látogatást tett a szomszédoknál és kétszázhusz koronáért rá bírta Halastavassy Benő magánhivatalnokot és száznyolcvan koronáért Schmeckedig Mór utazó-alkuszt arra, hogy följelentést adjanak be ellene az előljáróságnál, följelentést, amelyben panaszkodnak a tisztító-telepből kiáramló orrfacsaró benzinbűz miatt és követelik, hogy a telepet az ugynevezett bűzös gyári-övezetbe helyezzék ki. A miniszteriumban, ahová az elbocsátott hivatalnok följelentése ment, Brunauer bácsi a két bűz-följelentés hivatalos aktáival védekezett. Ekkor azonban Agyafurtovics, a közismert államtitkár, felhívta magához Braunauer bácsit.
- Bátyám - mondta neki - baj van.
- Tudom, tudom - hagyta rá a bácsi - följelentettek, hogy benzin nélkül tisztítunk.
- Nem, nem - szólt ravaszul az államtitkár - mi ennek a rágalomnak nem ülünk fel, hiszen láttuk a két följelentést, amit benzin-bűz miatt tettek a szomszédok.
- Nos? -kérdezte megnyugodva Braunauer bácsi.
- Nos - mondó kajla pillantással és ördögien vigyorogva az államtitkár - nem is emiatt van baj, hanem amiatt, hogy az önök telepének elviselhetetlen benzinbűze miatt panaszkodnak a szomszédok. Ha ezen nem segít, kihelyezzük az ön telepét.
- Az istenért - kiáltott Braunauer bácsi - ezt én privatim mondom méltóságodnak: soha még egy csöpp benzin be nem tette a lábát az én telepemre. Mit akarnak tőlem?
- A közelgő választások - mondó az államtitkár - valóban közelegnek...
A többi diszkréten morajló párbeszéddé csöndesedett. Braunauer bácsi fizetett a pártkasszának, fizetett Halastavassy és Schmeckedig uraknak, hogy panaszt visszavonják és minden rendben volt.
Illetve, Braunauer azt hitte, hogy rendben van. , cég továbbra sem eresztett be a telepre egy deci benzin sem, de a szomszédok -megtudták, hogy Halastavassy és Schmeckedig százakat kerestek a följelentéssel. Nem telt bele egy hónap és háromszáznegyvenhat följelentést adtak be az előljárósághoz, mindenik följelentésben élénk színekkel ecsetelve azt az utálatos állapotot hogy a Braunauer-féle tisztítóból kiáramló benzinbú: törhetetlenné teszi a környék levegőjét. Braunauer rémületében ceruzát ragadott és kiszámította, hogy h a háromszáznegyven följelentőt lefizeti, s aztán lefizet azt a hatszázat, aki rögtön jelentkezik mikor megtudja, hogy keresni lehet, akkor kétszer annyi pénzt adott ki, mint amennyit kiadat volna, ha tényleg kitisztítaná benzinnel az egyenruhákat. A legborzasztóbb helyzetbe jutott. Körülbelül ezer szomszédot pénzelni évről-évre, rengeteg kiadás. A becsületes utra térni és tényleg benzinnel tisztítani, szintén nagy kiadás és amellett megmaradnak az összes panaszok. Akik benzinbűzt éreznek benzin nélkül, azok nagyon érzékenyek lesznek, ha valóban szerepelni fog a benzin. Máshová menni? Uj telket venni, gyárat építeni? Mind rengeteg pénzbe kerül. Braunauer bácsi rémülten rohant vállalata jogtanácsosához, dr. Gurnemancz országgyűlési képviselőhöz. Hosszas tanácskozás után fölmentek az államtitkárhoz és felajánlották, hogy viselik egy felállitandó állami hivatal költségeinek 80 százalékát, s adnak a pártkassza céljaira bizonyos összeget, ha az állam felállít egy kis hivatalt, amely minden hó elsején megállapítja a Braunauer-cég által tisztításra használt benzinnel, hogy szagtalan, s ezzel mindennemű szomszédi zsarolásnak és följelentésnek elejét veszi. A Braunauer-cég viszont kötelezi magát, hogy ezentul sem nyul hozzá a ruhákhoz sem benzinnel, sem egyébbel, s a benzint csak arra használja, hogy minden hó elsején belőle mintát mutat be az Állami Benzin Bűz Megállapító Állomásnak, amely aztán kimondja, hogy a bemutatott benzin bűze olyan kismérvű, hogy az ellene emelt vagy emelendő panasz épp az állami véleményre való hivatkozással elutasítandó. Ez volt Braunauer bácsi számítása szerint a legolcsóbb megoldás. Az államtitkár el is fogadta, fölvette a pénzt a pártkassza céljaira, elfogadta a 80 százalékos hozzájárulást az uj hivatal költségeihez és így szerveztetett meg a Magyar Királyi Állami Benzin Bűz Megállapító Állomás Budán, a Ló-utca 4-b. alatt, dr. Gurnemancz képviselő bérházában, az első emeleten. A hivatal állott egy hivatalvezető miniszteri osztálytanácsosból, egy miniszteri titkárból, két pénzügyi főszaglászból, egy pénzügyi szaglászból, két pénzügyi másodszaglászból, egy raktárnokból, egy tartálynokból, egy vegyészből és két írnokból, meg egy hivatalszolgából.
Ebben a hivatalban volt egyike az említett két másodszaglásznak Tisztességes Lajos, akinek ha valaki vézna kis alakját, vékony nyakon ingadozó nagy, szomoru fejét és keskeny, szinte gyerekesen szűk vállait látta, nehezen hitte volna el, hogy tizenkilenc élő gyermeknek atyja.
Ismétlem, kanalazta a levest, miután megtudta, hogy Braunauer Bernát a lakásán járt és minden üzenet nélkül hatvan koronát hagyott nála egy borítékban. De sovány, csontos fején végigszaladt a pirosság, mikor a borítékot zsebretette, mert Tisztességes Lajos tisztességes ember volt és Agyafurtovics államtitkár bizalmát éppen azzal vívta ki, hogy soha senki semmi módon nem férhetett hozzá.
- Miféle pénz ez? - kérdezte a felesége.
- Piszkos pénz - morogta Tisztességes Lajos - holnap reggel visszaviszem neki.
Második fejezet.
Tisztességes Lajos reggel nyolckor elindult hazulról, hogy burnótkövi Braunauer Bernátnak visszavigye azt a hatvan koronát, amelyet az asszony tegnap gyanutlanul fogadott el a vállalkozótól. Mielőtt elindult volna, megcsókolta mind a tizenkilenc gyermekét és elköltötte szerény reggelijét. Reggelije a magyar államhivatalnokok szokott reggelije volt: egy szem olajbogyó, egy kicsiny bőrdarab neje tavalyi nyári bőrövéből, forró vízben puhítva, sóval és papirkával s egy darab ugynevezett "állami pirítós", amely ugy készül, hogy egy jól átjátszott kártyát zsírban kisütnek és paníroznak. Lajos jó étvágygyal fogyasztotta el a tök tízest, az olajbogyót mohón nyelte el, az öv-szalonnát pedig szájában magával vitte az utra, mert annak megrágása bizonyos időt és szorgalmat igényelt.
Lement a harmadik emeletre és sógorától kölcsön kért villamosra nyolc krajcárt. Erről váltót adott, majd nemsokára vígan fütyörészve ment ki a kapun. A fütyörészés idejére az övcsemegét mellényzsebébe tette, mert a két élvezet kizárta egymást, s Lajos különben sem tartozott ama kéjencek közé, akik az élvezeteket mohón halmozva mindenben egyszerre akarnak tobzódni. De lelkiismerete friss és üdítő volt, mint egy pohár bécsi víz s állandóan kiegyensulyozott jókedvben tartotta e férfiut.
A villamos-állomáson várakozott.
Nem szeretett emberek közé járni. Az volt a rögeszméje, hogy Pesten még akkor is ragad romlottság az emberre, ha egyszerűen végigmegy az utcán. És Lajos meg akarta őrizni ártatlanságát, tehát se jobbra, se balra nem nézett, behozta nyakát a gallérjába, mint hózivatarban az utcaseprő. De hiába volt minden.
Jött a villamos és Lajos felszállt rá. A nyolc krajcárt odaadta a kalauznak, kapott ezért egy jegyet, amelyet gondosan összehajtott és a gomblyukába tűzött. Chamberlain orchideát hordott a gomblyukában, Lajos jegyet. De nem zugolódott. Állt hátul a perronon és nézte a világ folyását, remegve, hogy valami korrupció ragad rá. Rövid robogás után megtörtént az elró gonoszság. A kocsi hátsó ütközőjére felkapaszkodott egy gyerek, így akarva kijátszani a villamos vasuttársaságot. Lajos meghánytavetette a dolgot, s ugy találta, hegy az ifjul romlottság ellen tenni kell valamit. Felnyitotta tehát a toló-ablakot, kihajolt rajta s a gyermek kalapját lefricskázta a földre, ugy számítva, hogy a gyermek a kalapjáért leugrik s aztán nem éri többé utól a kocsit.
Lajos jól számított. A gyermek előbb a fejéhez kapott, majd ártatlan kék szemeit Lajosra emelve, felköpött rá, aztán leugrott a kocsiról. Lajosnak előbb Tisza Kálmán híres mondása jutott eszébe: hogyha valakire ráfröccsen valami, várja meg, amíg megszárad, mert akkor lehull magától. De utóbb eszébe futott, hogy ez csak a politikai életre vonatkozik. Megtörülközött tehát s elővéve mellényzsebéből a zamatos bőrdarabkát, csöndesen folytatta reggelijét.
A következő állomáson azonban olyasvalami történt, ami igazolni látszott Lajos emberkerülő modorát. Egy kis kövér, cilinderes ur szállott fel a kocsira és a perron egy sarkába támaszkodva állt, amíg a kalauz oda nem lépett hozzá.
- Szabad kérnem? - mondta a kalauz.
- Nem ismer, maga marha? - szólt feddő hangon az idegen. - Szabadjegyem van!
A kalauz pislogott.
- Kérem - mondta - legyen szíves megmutatni. Lajos már az idegen fellépéséből sejtette, hogy nincs szabadjegye s a kalauz gyanuja csak megerősitette ebben a nézetében.
Az idegen szuró pillantást vetett a kalauzra és kotorászni kezdett összes zsebeiben, még azokban a kis zsebekben is, amelyekbe bele sem fér egy szabadjegy. Kereste mindenütt, az erszényében, a gyufaskatulyájában, a cvikkertokjában, a kalapja bélésében, az órája fedele alatt, a cipőjében, a harisnyájában, a zsebkendője ráncaiban.
- Talán a bélésbe csuszott, - jegyezte meg jóakarattal Tisztességes Lajos, aki az utolsó percig nem szűnt meg az embereknél egy kis jóhiszeműséget feltételezni.
A kövér idegen erre összes béléseit megmarkolászta, majd a homlokára ütött, mintha ott találta volna meg a jegyet.
- Otthon felejtettem! - kiáltott fel. - A nachtkasztlin maradt.
A kalauz savanyuan mosolygott. Elővette a jegyfüzetet és egyet nyalt viharvert mutatóujján.
- Hova tetszik? - kérdezte.
Az idegen jóakaró mosollyal szólt:
- Ide a szomszédba megyek csak, nyolc krajcáros jegy kellene, de ne adjon jegyet, mindjárt leszállok, inkább adok magának három krajcárt, maga is jól jár, én is jól járok, a társaságnak meg ugyis elég milliója van.
A kalauznak közben megszáradt a mutatóujja, tehát ismét nyalt rajta egyet, mondván:
- Nem lehet kérem. És a jegy után nyalt.
- Ne... ne! - mondta a kis kövér ember és megfogta a kezét, hogy ne téphesse ki a jegyet -Ha nem megy bele az üzletbe, akkor legalább keressen maga, itt a nyolc krajcár, nem kell jegy.
- Nem lehet kérem - mondta a kalauz rideg becsületességgel, letépte a jegyet, odaadta neki és a markát tartotta. Az idegen mosolyogva vont vállat és egy hatost tett a kalauz markába. A kalauz vissza akart adni két krajcárt De az idegen csak egy krajcárt vett el tőle, a másik krajcárra nézve kegyesen intett. A kalauz eltette a krajcárt, haptákba állt, balkeze a nadrág zsinórján ahogy katonáéknál tanulta, jobbkeze a sapkája simléderjén, s teli tüdőből üvöltötte:
- Alássan köszönöm, nagyságos uram!
Az idegen ismét kegyesen bólintott.
Tisztességes Lajos összegezte a történteket:
1. az idegen szabadjegyet hazudott, ingyen akart utazni. Ez nem sikerülvén neki:
2. az idegen három krajcárért akart utazni s öt krajcárt megtakarítani, a kalauzt lopásra és sikkasztásra csábitva. Ez sem sikerülvén:
3. az idegen meg akarta fizetni a rendesárat, de a kalauzt sikkasztásra csábította csak azért, hogy ő ingyen, azaz a más pénzén lehessen gavallér. Ez sem sikerülvén:
4. az idegen megfizette a rendes árat, de a szokásos borravalóból ötven százalékot levont, mert minden áron nyerni akart, de egyben az egész afférben, mint gavallér, felül akart maradni.
- Mennyi romlottság, - mormogta magában Tisztességes Lajos - mennyi gazság egy egyszerü kis villamosjegy körül és mily szép, mily fölemelő, hogy egy egyszerü és szegény kalauz korrektségén mindez megtört, elporzott és visszaloccsant az idegen aljasságának tengerébe, mint hullám a fekete szikláról.
- Ön derék ember - sugta Lajos a kalauz fülébe, hogy az emberiség nevében megjutalmazza őt - ön derék ember. Nagyon jól tette, amit tett.
- Igaz is - suttogta vissza neki a kalauz - nem lehet tudni, hogy nem az igazgatóság detektívje-e!
És ravasz vigyorgással ment be a kocsiba. Lajos kebelében savanyu érzések szálltak fel és fojtogatták a torkát. De nem szólt semmit. Elraktározta emlékezetében a kalauzt amaz emberek közé, akikben csalódott. Ellenőr pattant föl a kocsira. Megnézte a menetlevelet, irt rá valamit s azzal elindult jegyet tépni.
- Kérem - mondta, mikor Lajos jegyét megnézte - nem a földről szedte ezt fel uraságod? Lajos elpirult.
- Pardon - mondta a kalauz - a szám azért nem stimmel, mert...
És mutogatott valamit a menetlevélen. Az ellenőr vad tekintettel adta vissza Lajosnak a jegyét, boszuból kétszer akkora darabot tépve le belőle, mint illett volna s ujjával megfenyegette Lajost. Azzal meglátva a pocakost a cilinderrel, feszes haptákba állt és hangosan köszöntötte:
- Jó reggelt, méltóságos uram.
Az idegen kegyes mosollyal bólintott. Robogtak tovább. Az ellenőr leszállt, s a méltóságos ur a kalauzhoz fordult:
- Mondja. . . körülbelül mikor érkezünk Budára?
- Pardon - mondta a kalauz - uraságod jegye csak a hídig érvényes...
- Jó, jó, barátom - mondta a kis kövér - ne akadékoskodjék annyit, mindenáron csak tömni akarja a társaságot , . . hiszen mindössze csak két állomást megyek a hídon tul.
Tehát mégis nyert az üzleten. Lajos épen ki akarta szájából venni a bőrt, hegy kellőképen szörnyűködhessék, mikor az idegen megszólalt:
- És mondja meg, barátom, annak az ellenőr urnak, hogy ha már megszólít, akkor adja neg a címemet rendesen. Én nem vagyok méltóságos ur. Én kegyelmes ur vagyok.
Lajos erre rémületében lenyelte a bőrt. Hosszu hivatalnoki pályáján most először történt meg vele, hogy megrágatlanul ment le a torkán a csemege, Szerencsére állomás következett és leszállt. Kissé kiábrándultan fordult be egy mellékutcába és sietve ment addig a házig, amelyben a burnótkövi Braunauer Bernét-cég összes vállalatainak központi irodája volt, de amelyen francia és angol mintára csak egy levelezőlapnyi nagyságu fekete márványtábla jelezte ezt a kapu alatt, a táblán szép, dűlten írott matt-arany betűkkel:
BRAUNAUER.
Előkapta a zsebéből a tegnapi hatvan koronát, amely még az eredeti borítékban volt s kissé izgatottan nyitott be az előszobába.
Harmadik fejezet.
Az előszobában libériás inas fogadta Tisztességes Lajost.
- Braunauer urral akarok beszélni - mondta Lajos az inasnak.
- Tessék erre, a titkár urhoz.
És benyomta egy zöldposztós ajtón. Lajos egy váróteremben találta magát, ahol épp egy álhírlapírót kísért ki a titkár. A titkár így szólt az álhírlapíróhoz:
- Megengedi szerkesztő ur, hogy bemutassam önnek dr Sepsi urat? Ő vállalatunk csaposa.
- Csaposa? - kérdé remegve az álhirlapiró.
- Igen. Szerkesztő ur most megkapta a nyolcszáz koronát, amit kért, de a világ előtt fenn kell tartanunk egy kis látszatot, s ezért most szerkesztő urat dr Sepsi, vállalatunk csaposa, ki fogja dobni és le fogja rugni a lépcsőn. A lépcső alján egy királyi közjegyző ül, aki erről jegyzőkönyvet vesz fel, aztán szerkesztő ur távozhatik. Mi szívesen adunk pénzt, de ha valami botránypörben ez kisül, mi igazolni akarjuk, hogy mi szerkesztő urat kirugtuk. Ne méltóztassék félni, a lépcső élei le vannak gömbölyítve s az egészet vastag, csomózott, nyíratlan futószőnyeg fedi.
- Köszönöm - mondta kissé kelletlenül mosolyogva az álhirlapiró - különben is jól ki vagyok tömve, mert innen egy bankpalotába megyek, ahol márvány lépcső van. De a fejem, uram, a fejem nem bírja már a lépcsőt. Borzasztókat koppan, ugrik egyik fokról a másikra és ne feledje, hogy kopasz vagyok!
- Fájdalom - mondó társasági mosollyal az elegáns titkár - a lerugástól nem tekinthetünk el... legfölebb annyit tehetünk, hogy megadjuk önnek azt a kedvezményt, amit csak kivételesen kap három-négy idősebb, érdemes, régi álhirlapiró...
- És mi az? - villant fel a másik.
- Az, az, - felelt a titkár, - hogy adunk önnek egy vívómaszkot a fejére. Ez megvédi a koppanásoktól. Életlen lépcső, szmirna-rendszerű szőnyeg, fejvédőmaszk . . , igazán mindent megteszünk az ál-sajtóért.
Szolgák jöttek egy intésre s ellátták az álszerkesztő fejét a vívómaszkkal.
- Isten önnel - mondta a titkár - én nem szeretem ezt nézni.
Besietett a szobájába.
- A viszontlátásra! - kiáltotta utána az álhír. lapíró s azzal dr Sepsihez fordult:
-- Mehetünk?
- Azonnal - szólt a csapos és egy szócsőhöz lépett, amelynek vége a falból állott ki. Dr Sepsi, mintha szenvedélyesen csókolta volna a szócsövet, ugy állt ott előtte.
- Halló - hangzott fojtottan. - Közjegyző ur? - - -Kérem, vigyázzon. Álhírlapíró érkezik. Kérem bejegyezni : Ruggyanta F. Elemér, született 1873-ban, Vámospércsen, nős, hat gyermek atyja, vagyontalan. Bejegyezte ? Köszönöm.
Érdekes és liberális szokás volt a cégnél, hogy a vallást soha nem kérdezték.
- Kérem a közepére állni - szólt üzletszerű hangon a vállalat csaposa. -. Ugy. Köszönöm. Ajánlom magamat.
- Szolgája - dadogta az álhirlapiró és remegve várta a történendőket. Nem mert hátranézni.
A csapos unott hangon ordította: - Takarodjék, gaz zsaroló!
Azzal hirtelen bemártotta jobblábát az odakészített erős kokain-oldatba s így érzéketlenitve az áldozatot, olyat rugott belé azon a helyen, amelyet az emberi test egyensuly-viszonyai szinte predesztináltak erre a műveletre s ahová bizonyos ősi ösztönnel az álhírlapíró várta is a mozdulatot, hogy hangos csörömpöléssel és dübörgéssel gurult le tőle a földszintre.
- Tizenegy másodperc! - kiáltotta fel az időmérő, aki kronométerrel a kezében állott lenn.
- Brávó - dicsérte meg önmagát dr. Sepsi - ez rekord. De nem minden álszerkesztő gurul ilyen gyorsan. Speichel szerkesztő ur tizenhat másodpercig gurult.
Dr. Sepsi önelégülten ment vissza irodájába, amelynek ajtaján ez a felírás volt olvasható: CSAPOS. Tulajdonképen nem nagyon szerette ezt az uj hivatalát, amelybe a Braunauer-cég egy elsőrendü footballcsapattól szerződtette el, melynek kiváló hátvédője volt. Hatalmas rugósai azonban felköltötték Braunauer Bernát figyelmét, aki sportbarát volt, s mikor nagy fizetést ajánltak neki, otthagyta a csapatot. De itt, e bürokratikus és gépies pályán azzal vigasztalta magát, hogy bizonyos sportszerűséget adott szerepének. Igy például az ő kérelmére fogadott a cég időmérőt, aki sportszerűen mérte a repülő álszerkesztők utját. De kiváló erő volt e téren, aki sok ujitással lepte meg a céget. A kokainoldatot is az ő tanácsára szerezték be, ami fejlett humanisztikus érzékéről tanuskodik. Már csak kevés, nagyon öreg álhirlapiró van, aki vissza tud emlékezni amaz időkre, amikor még kokain nélkül rugtak a bankokban. Ezek tudják, hogy dr Sepsi érdeme a helyi anaesthesia bevitele a zsarolásba. Csak a csaposi cim ellen voltak kifogásai. Braunauer Bernát azonban ragaszkodott e magyaros hangzásu címhez és a világért sem akart belemenni, hogy a doktor felvegye a hőn óhajtott "sajtó-írónyitó" vagy a mások által is ajánlott segédrugalmazói címet. Hogy Sepsi hiuságát kielégítse, inkább megadta neki a "csapos" cim mellé a "nálamtitkár" címet, amit sokszor használt is, a doktor kéjes örömére.
- Ronda mesterség - mormolta szobájában dr. Sepsi, miközben a kokainos csizmát felcserélte ugyanolyan finom amerikai lakkcipővel, aminő a ballábán volt. A hivatalszolga a sajtó-csizmát a fogasra akasztotta, a doktor pedig hozzálátott a reggelijéhez, amely néhány korong kovásztalan kenyérből, ugynevezett mazóth-ból állott, melyet a doktor egy félpohár kávéba aprított vidám ropogtatással, addig, amíg a kávé fönn ki nem dagadt a pohárból.
Tisztességes Lajos némán szemlélte végig a jelenetet a váróteremben, majd szerényen szólított meg egy ujabb szolgát:
- Braunauer urral szeretnék beszélni.
- Tessék a titkárhoz - mondta a szolga és benyomta őt azon az ajtón, amelyen át az imént eltűnt a titkár, aki "nem szereti ezt nézni."
A titkár egy amerikai íróasztalnál ült és mikor Lajos belépett, az előtte álló tiszta papirosra ezt írta fel: "Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, - majd csupa nagy betűvel: BUDAPEST, csak azért, hogy Lajos várjon, féljen, álljon és remegjen az asztal mellett, hogy mikor kerül rá a sor. Majd hozzáirts ezt: Budapest, Pest, Buda, majd ismét ezt, lassan, nagyon szép hetükkel: Bbbudapesttttttt, majd ezt Bukarest, majd ezt: BBBBBB s később hozzárajzolt egy kis rajzot, mely egyre kisebbedő körökből állt, a legkisebb kör közepén egy ponttal. Mikor mindezt elvégezte, az iv papirost összehajtotta hosszában, kívül ráírta azt, hogy Budapest, 1914. február 12., az aljára pedig ezt: B, b, B, b, 1914. Azzal oldalt félretette az asztalon, mint valami elintézett aktát, bemártotta a tollat és egy ujabb iv papirosra kezdett írni, fölül ezt írva rá: bbbudapppest, aztán hirtelen összeráncolt szemöldökkel, balkezét kinyujtva, mintha egy kérvényt akarna átvenni, türelmetlen, sürgető hangon így szólt a félénken váró Lajoshoz:
- Mit akar?
- Braunauer urral szeretnék beszélni - mondta tisztelettel Lajos.
- Személyesen?
- Személyesen.
- Milyen ügyben?
Lajos lenézett a földre:
- Privát.
A titkár vontatottan beszélt hozzá, mialatt sietve tovább irt az uj ívre, most ezt írva rá vagy százszor egymásután: Braunauer BBB. Braunauer BBB. Fel sem nézett az írásból:
- Magánügy?
- Igen.
- Kérem - szólt a titkár - nekem tessék legalább körülírva megjelölni, hogy miféle magánügy, mert én Braunauer ur titkárja vagyok és addig nem bocsát hatok hozzá senkit, amíg körülbelül nem tudom, miről van szó.
- Kérem - mondta Lajos emeltebb hangon - ha ez így van, akkor nem csinálhatok belőle titkot. Én Tisztességes Lajos vagyok,-állami másodszaglász vagyok és visszahoztam Braunauer urnak egy összeget, amit távollétemben nálam hagyott.
A titkár tovább irt, sietve. Balkezével közben megnyomott egy csengőt, mire egy szolga lépett be a szobába. A titkár fel sem nézve, nyugodtan szólt a szolgának:
- Az elmeorvcst.
A szolga meghajolt és kiment. Csönd lett, csak a titkár kaparása hallatszott, amint a nagy B betűket rajzolta a papirosra.
- Kérem - mondta Lajos - mit jelentsen ez?
- Üljön le, barátom - szólt a titkár, - Önt elfogják szállítani a Lipótmezőre.
Lajos nagyot nézett; - Engem?
- Önt.
- Azt nem! - kiáltotta Lajos. - Nem vagyok bolond. Ismétlem, visszahoztam a pénzt, amellyel Braunauer ur, igenis kimondom, megakart vesztegetni
A titkár összehajtotta a papirost.
- Kérem - mondta - ne ordítson, mert azzal csak sulyosbitja helyzetét. Hideg tussot kap.
Az ajtó nyílott és egy pápaszemes fiatalember lépett be.
- Doktor ur --- fordult hozzá a titkár - ez az ur valami pénzt hozott vissza. Kérem, vigyék át a megfigyelő-osztályba és ha szüksége mutatkozik...
- Szervusz! - mondta Lajos az orvosnak. - Szervusz Viktor.
Iskolatársa volt.
- Szervusz! - mondta az orvos. - Hát te vagy a bolond?
Majd a titkárhoz fordult, mondván:
- Uram, ez az én Lajos barátom... nincs ennek semmi baja.
A titkár nagy szemeket meresztett: - Nincs baja?
- Nincs.
- Hiszen pénzt hozott vissza!
Lajos mosolyogva szólalt meg:
- Uram, legjobb lesz, ha Braunauer urhoz vezet.
- Braunauer ur - felelt a titkár - künn van a gyártelepen. Az orvos ur felelősségére magammal viszem, mert én is kimegyek hozzá a rendes déli jelentést megtenni. Ha akar, jöjjön velem.
- Milyen gyártelepen? - kérdezte Lajos.
- Künn van a panama-gyárban.
És már vette is a kabátját.
- A panamagyárban? - kérdezte bámulva Tisztességes Lajos.
- Ott, ott, - mondó a titkár. - Jöjjön.
Elbucsuztak a vállalat elmeorvosától és lementek a lépcsőn. Lenn egy nagy, náthás automobil köhögött görcsösen. Beültek.
- A panamagyárba! - mondta a titkár a soffőrnek.
A kocsi zugni, zörögni, durrogni kezdett, aztán megindult. Néhány perc mulya már a külső Soroksári-uton repültek, puskaropogáshoz hasonló zajjal. Tizenkét órakor megálltak egy kapunál, amely magas, olajos deszkából készült palánkba volt vágva, amely palánk mellett már öt perc óta robogott a kocsi.
- Óriási telepi - mondta álmélkodva Lajos.
A palánk mögött, husz darab égbenyuló, füstokádó kémény alatt egy zegzugos, tornyos, hidas, kazános, koromtól fekete épülettömeg állott, amelynek nagyságától és összevisszaságától Lajos valósággal megijedt.
- Ne féljen -- biztatta mosolyogva a titkár - ez csak kívülről ilyen ijesztő. A panamagyárban vagyunk.
Leszálltak a kocsiról. Tizenkét óra volt. A panamagyár az Első Magyar Kiviteli Drámagyár mellett állott s a napsugaras déli órákban látni lehetett, amint a drámagyárból vidám, kékzubbonyos, kormosképü magyar színműírók tódultak ki ezrével ebédelni. Némelyiket a felesége várta az uton, egy fazékban az ebéddel, kézen vezetve kis gyermekét.
A titkár udvariasan előrebocsátotta Tisztességes Lajost. Beléptek a panamagyár udvarára.
Negyedik fejezet.
- Hol a főnök? -kérdezte Lajos a titkártól, elfogódottan bámulva a hatalmas, zűrzavaros gyártelepet. - A főnök ur a gyár tulsó végén van, az irodában.
- Hát gyerünk, - mondta Lajos és elindult oldalt, a gyár mellett.
- Nem arra! - kiáltott a titkár. - Hát merre?
- A gyáron keresztül.
- Ugyan miért?
Lajoson végigfutott a hideg, mikor a titkár vigyorgó arcát meglátta. Csak most vette észre, hogy a titkárnak minden második foga aranyból van, s hogy a füle nemcsak hegyes, hanem szőrös is.
- Az istenért - mondta rémülten - hát mit gyártanak ebben az ijesztő gyárban?
- Panamát - visította a titkár.
- Panamát?
- Azt. Tiszta panamát.
- És miből csinálják?
- Emberből.
- És nekem ezen keresztül kell ennem?
- Ha a főnök elé akar jutni, igen.
- Másként nem juthatok elébe?
- Nem.
Vijjogva nevetett a titkár. És hozzátette:
- Ez a gyár ugy van megépítve, fölszerelve és megszerkesztve, hogy aki ezen az elülső ajtaján tisztességesen megy be, az, miután végigment rajta, a hátsó ajtón már mint kész panamista lép ki. A hátsó ajtó pedig egyenesen a főnök irodájába nyílik. Ezért ül a főnök a gyár mögött. És mindig, mikor ilyen sárgacsőrü becsület-smokk akar nála jelentkezni, azt végigvisszük a gyáron. Ugy, hogy mire Braunauer ur elé kerül, már lehet vele beszélni, mert addig elvesztette a tisztességét. Látja azt a fekete patakot?
- Látom.
- Hát az ennek a gyárnak a szennyvize. Ott folyik ki a gyárból az a sok tisztességérzet, amit a kazánok kifőznek az ilyen szamarakból, mint maga! Maga hatvan korona vesztegetési pénzt akar visszaadni a főnöknek.
- Igen.
- Hát akkor, elébe...
Lassan de biztosan tolta a bejárat-ajtó felé.
- Elhunyt atyám, - mondta kezét összetéve és a szép tavaszi égre feltekintve Lajos - te tudod, hogy nekem vissza kell adnom ezt a piszkos pénzt, tizenkilenc gyermekem nevét nem sározhatom be vele. Adj tehát erőt, ámen.
Mielőtt beléptek volna az ajtón, Lajos még egyszer végigjártatta tekintetét a gyártelepen. De nemsokig nézte, mert valósággal elkábult a fekete kémények, gőztokádó csavart csövek, függő hidak, égbenyuló vaskarok, daruk láttára, amelyek szorosan egybeépített pavillonok közt ágaskodtak, meredeztek, kusztak egyik falról a másikra. A fülét be kellett fognia, akkora volt a zaj. A falakról kiálló kis vascsövek haragos böfögéssel taktusra köpték a gőzt, miközben olajos lé csurgott belőlük. Dinamógépek visító bugása, a transzmisszió-szíjjak észbontó csattogása, rettenetes illatu, felforralt kátrányos szaftok rotyogása, amely ugy hangzott, mintha ezrével sütögették volna a revolvereket, vagy mintha egy vörösen izzó tüzesfenekü völgykatlanba nagy zsilipeken át hirtelen beeresztettek volna egy libazsír-niagarát, veszetten visító gőzfütyülők, amelyekből olyan erővel harsogott ki a gőz, hogy a cső végét ronggyá szaggatva vasdarabokat rántott fel magával a visszhangot dörgő felhők közé, - a nagy középcsarnok felől olyan csörömpölő és mégis gépiesen zakatoló vaslárma, mintha fölülről egy nagy pályaudvar üvegtetejéhez dühösen mozdonyokat vagdosna gyors egymásutánban és aljas boszuból egy elbocsátott pályaőr, kinek karját a szegény emberek haragos istene akkorára növesztette, mint a Muzeum-körut, a tenyerét akkorára, minta Kálvin-tér, az öt ujját pedig akkorára, mint e tér kiágazó öt utcája, a Baross-utca, az Üllői-ut, a Ráday-utca, a Vámház-köret és a Kecskeméti-utca - ebben a lármában, amelyhez képest egy tűzhányó jubiláris kitörése csak ugy szólt volna, mint egy dugópuska, mikor csütörtököt mond, ebben a lármában, amelyhez fogható talán csak az a lárma volt, amellyel az őskorban vajudó Alpesek, miután a tenger visszahuzódott Budapest fölül, a Gellérthegyet előrenyomták addig a kis vasrácsig, amely ma sem engedi tovább, ebben a lármában, amelynek orkeszterében a legöregebb tölcséres tengeri vihar legföljebb az oboát játszhatta volna, a sistergő tüzes istennyila pedig a triangulumot, e lármában, amelyből csak Sümegi Vilmos hangja hallatszott ki tisztán, amint - meg sem erőltetve magát-ezt kiáltotta: "SÓ, só, só!", ebben a lármában állt Tisztességes Lajos, harminc forinttal a kezében, rettenet és félelem nélkül, mint Szent János a templom előtt, mikor a hét angyalok kitöltötték a földre az Isten haragjának hét poharait "nagy zendülések, villámlások és menydörgések é: nagy földindulás" közepette (Ján. Jel. XVI. 18.) kétség és habozás nélkül, mert tiszta volt a lelkiismerete, állt, állt, amíg meg nem szólalt és ezt nem mondta:
- Hát gyerünk, titkár ur.
Beléptek egy kis üvegajtón, amely magától csukódott be utánuk s amelyen belülről nem volt kilincs. Visszamenni innen nem lehetett. De itt benn kedves és nyugalmas csönd volt, a gyártelep apokaliptikus lármáját a kis ajtó kirekesztette, az csak ugy hallatszott ide, mint csöndes éjjeleken a messzi tengerzugás a Karsztra, mikor Kamerál-Moravicán megáll a gyorsvonat. Egy nyitott kandallóban vidám tüz pattogott s a tüz előtt egy zsakettes ur állott, aki a hivatalos lapot olvasta.
- Zabrugom schevalijé bu bu, spronc!-mondta a titkár egy érthetetlen és különös nyelven a zsakettes urnak, aki e szavakra mosolyogva nézett végig Lajoson és jóakarattal felelt:
- Gru, gru, kartum spronc.
Es beírván nevét egy nagy könyvbe, tisztamagyarsággal, udvariasan mondta Lajosnak:
- Erre tessék.
A titkár kitárt egy szárnyas ajtót. Lajost előrebocsátotta. Egy jól (ütött, szép, világos terembe értek. A teremben, tisztes távolban egymástól, négy finom amerikai íróasztal állott. Mindeniknél egy-egy pirospozsgás, kövér ur ült, nagyon elegáns ruhában.
- Milyen terem ez?
- Ez - mondó a titkár - az elfogadóterem.
- Kinek az elfogadó-terme?
- Senkié - mondta a titkár - ezt csak azért hívják így, mert ezen a négy uron mutatják be önnek azt, hogy hogy néz ki az olyan hivatalnok, aki elfogadja a vesztegetési pénzt, ahelyett, hogy dőrén visszautasítaná. Ez után következik - majd azt is megnézzük, óh iszonyat! - a visszautasító-terem. De egyelőre nézzen szét az elfogadó-teremben.
Lajos szétnézett. A hivatalnokok, mind a négyen, kivétel nélkül a körmüket piszkálták. Mindegyik mellett finommívü aranyozott ezüst szemétláda állott, amelybe előkelő mozdulattal belepöccentették mindazt, amit a Benvenuto Cellini egykori tervei szerint készült cizelált arany-nyelű elefántcsont manikűr-készlettel rózsás körmeikből kipiszkáltak. De oly szépek. kövérek, tiszták és ápoltak voltak, hogy nem jött más a körmük alól, mint piciny, illatos, hófehér pehelyfoszlány. Lajosnak tátva maradt a szája. Mint minden államhivatalnoknak, ugy neki is a körömpiszkálás volt a hetedik menyországa.
- Mily jól élnek! - dadogta.
- Mert elfogadták a pénzt - súgta fülébe gyorsan a titkár.
Mondom, Lajos eltátotta a száját. A négy mintahivatalnok, azt hiuén, hogy árit, szintén kitátotta a száját. Szárnycsattogás hallatszott a levegőben. Imbolygó, rángatózó repüléssel, mint ahogy Wotan hollói jönnek, négy sült galamb repült be a hivatalnokok szájába. Inycsiklandozó sült zsírszag terjengett a szobában. Lajos a felesége nyári bőr-övére gondolt, amelyet megsózva-paprikázva szalonna helyett szokott reggelizni. És azok a galambok! Nem repültek be durván, egyszerre a hivatalnokok szájába, hogy ott kényelmetlenséget okozzanak. Előbb az egyik kis combjukat dugták be s megvárták, míg a hivatalnok ezt megeszi. Aztán a második combocskát, majd- a két szárnyacskát tartották oda. Majd kecses mozdulattal, mint ahogy anya a gyermekének nyujtja emlőjét, kis ízletes mellük-husát tartották oda s midőn a falánk száj ezt lerágta róluk, hirtelen megfordultak s azzal a gráciával, amelylyel a sanzonett hátul csomóba kapja és megemelinti a fodros rövid szoknyáját a nagydob ütésére, hirtelen, de szemérmesen odakínálták a hivatalnoki ajkaknak.
- Így tízóraiznak, - súgta forró lehelettel a titkár Lajos fülébe, - így tízóraiznak azok, akik elfogadják a pénzt.
A hivatalnokok parfümös zsebkendővel törülték meg a szájukat, a galambok maradványai pedig csontváz-szárnyaikkal halkan csörögve kirepültek a szellőztetőn. A hivatalnokoknak csak a körmük látszott ki a sok gyűrűből, ami ujjaikat fedte, nem azért, mintha a körmükre nem jutott volna gyűrű, hanem mert ezt piszkálni kellett. Olyanok voltak az ujjaik a sok aranygyürütól, mint a hosszu, gyűrűs cső, amely a hajtóerőt közvetíti a fogorvos fogfurójához. De ilyen szomoru dolog eszükbe se jutott. Kéjesen mosolyogtak egymásra s az egyik halkan megszólalt.
- Figyeljen! - mondta Lajosnak a titkár.
- Adolf - mondta egyik kövér a másiknak - emeletet építtetek a villámra.
A másik unottan felelt:
- Az enyémnek már van. Én most összerakható ágyat szereltetek fel az autómban.
A harmadik ezt mondta:
- Én azt már meg is untam. Én most villamos konyhát rendeztetek be a harmadik szeretőm kisebbik motoros hajóján, mert a nagyobbik hajóján gázkonyha van.
- Gázkonyha a hajón? - kérdezte az első.
- Igen - mondta könnyedén a harmadik, --mert mind az öt szeretőmnek vettem egy-egy ilyen nagyobb hajót, konyhával és ha öten egyszerre rándulnak ki, megy utánuk egy hatodik gázfejlesztő hajó, amelyből csöveken megy a gáz a másik ötre, fűteni és világitani. Nagyon praktikus dolog. Ajánlom nektek is.
Ketten beírták a noteszükbe, hogy még délután megvegyék babáiknak. A negyediknek nem volt notesze, ő aranycsomót kötött brüsszeli csipkekendőjére, hogy el ne felejtse.
- A kis gázfejlesztő hajót - mondta a harmadik - a legkisebbik fiam vette nekem a megspórolt uzsonnapénze egy részéből.
A negyedikhez fordult:
- Hát te min töröd a fejedet
- Én - mondta a negyedik - a vagyonom átvizsgálásánál tegnap nagy fölösleget találtam, amivel már igazán nem tudtam mit csinálni.
- Add jótékony célra, - mondta az első.
- Eh, - mondó vállat vonva a negyedik, - tegnap építtettem egy kétezer ágyas kórházat a szegények számára. És az egész fölösleg rongyos tizenötezer korona. De már tudom, mit csinálok vele.
- A Dunába dobod?
- Nem... oda tegnap dobtam ötvenezer koronát. Más célra fordítom. Ti is olvastátok, ugy-e, hogy milyen zavarokat okoz a Lánchíd két évi elzárása. Hát ezen én segítek.
- Tizenötezer koronával?
- Kevesebbel. Tizennégyezerhatszázzal. - Hogyan?
-- Hát kérlek, tegnap Budára akartam menni, s mikor a Lánchídhoz értem, a kocsimat nem engedték behajtani még a híd előtti térre sem. Akkor ezt gondoltam: nem engednek behajtani, mert a híd el van zárva. Mi ez, ha nem behajthatatlanság miatt való eljárás? Az 1879: XL. t.-c., a Kihágásokról Szóló Büntető Törvénykönyv 22. §-ónak harmadik bekezdése kimondja, hogy egy napi elzárás tíz forintnak felel meg. Mi sem egyszerűbb tehát, mint hogy lefizetem a két évi elzárásért járó hétezerháromszáz forintot, avagy tizennégyezerhatszáz koronát, akkor minden rendben van, be lehet hajtani és az elzárás megszűnt. Csudálom, hogy a város nem jött rá erre az egyszerű elintézési módra. Nekem is jó, mert sokat járok Budára, a háremem Budán van.
Kivülről ordítás hallatszott.
- Mi ez? - kérdezte Lajos.
- Semmi, - monda a titkár, - csak a hivatalszolgák dobják ki a feleket, hogy ne zavarják a hivatalnok urakat. Még a megvesztegetők se jöhetnek be. A pénz csőpostán csuszik az asztalukra.
A falióra hármat ütött.
- Hogyan? - kérdezte Lajos, - mikor ide beléptünk, déli tizenkettő volt. Alig vagyunk itt három perce, s az óra már három órát üt?
- Hja, - vigyorgott a titkár, -ez az ő hivatalos órájuk. Egy perc egy óra.
Rejtekajtókból libériás inasok drága bundákat hoztak a négy unnak.
- Gyerünk, - szólt a titkár, - a hivatalos órának vége.
A terem tulsó végén levő ajtóhoz mentek.
- Ez az ajtó - mondó elkomorodva a titkár - ama hivatalnokok termébe vezet, akik nem fogadnak el pénzt senkitől. Akik olyanok, mint maga.
- Gyerünk, nézzük! - kiáltott Lajos felragyogó szemmel és kinyitotta az ajtót.
Az ajtón tul sötét volt, de a mélybál, ahová az ajtó nyílott, olyan búz csapott fel, hogy Lajos visszatántorodott. A búz hideg volt és piszkos ruha, rothadó főzelék szagára emlékeztetett.
- Ez - sugta a titkár - a tisztességes hivatalnokok élete.
Lajos erőt vett magán és belépett a rettenetes levegőjű, nyirkos sötétbe. A titkár betette mögötte az ajtót.
A mesterek.
E regény szerzője, mielőtt áttérne az ötödik fejezetre, ujitást honosít meg a hazai folytatásos regényirodalomban. Jelen regényéről nem állítja, hogy a világirodalom remekművei közé tartozik, de azt büszkén vallja, hogy az olvasóval való figyelmes bánásmód tekintetében az elsők közt foglal helyet. Ez elvből kiindulva nem tesz ugy, mint más regényírók, akik egyszerre csak váratlanul befejezik a regényt, hanem, ismervén az illemet, ezennel bemondja a három mestert, ami azt jelenti, hogy az olvasó kegyes türelmét az itt következővel együtt még három fejezet fogja igénybe venni. E kis kitérés után pedig következik az
Ötödik fejezet.
Mikor beléptek a megvesztegethető hivatalnokok kellemes, világos, boldog, jól fűtött, illatos és kényelmes terméből a tisztességes hivatalnokok vaksötét, nyirkos, bűzletes barlangjába, Tisztességes Lajosnak egy pillanatra elállott a lélegzete. A fürge titkár zöld üvegben erős angol sókat tartott az orra alá. Ez felüdítette Lajost, aki szét akart nézni, de sötétben nem látott semmit.
- Várjon - mondó a titkár és zsebéből villamos zseblámpát vett elő. Megnyomta a gombot, mire szép kis fehér fény kezdett derengeni előttük. Lassan kibontakozott a kép. Az ajtó, amelyen át ide beléptek, mind össze csak egy kis erkély-félére vezetett, amelynek korlátján kihajolva le lehetett nézni a mélységbe. Vagy tízszer olyan mély volt ez a barlang, mint egy rendes pesti pince. A fejük fölött pedig olyan magasan volt a tető, hogy ezt a magasságot a zseblámpa be se tudta világítani, csak kimondott szavaik visszhangjából következtettek arra, hogy a barlang magasabb, mint akármelyik templom. Az erkély keskeny vashídban folytatódott, amely a szédítő fekete mélységet merészen hidalta át. Fölöttük, alattuk, jobbra-balra mellettük a nedves, rothadó szagu feketeség, előttük semmi egyéb nem volt, mint a vékonyka vashíd, amin végig kellett menniök, hogy a tulsó lyukhoz érkezzenek, amely ebből a rémes ürból kivezetett.
- Szent isten - dadogta Lajos - hol vannak itt az emberek?
- Lenn - mondta a titkár.
Kongó léptekkel ballagtak a híd közepéig, s itt a titkár lefelé fordította a zseblámpa fényét. Kis vártatva messze, messze lenn, olyan mélyen, hogy egészen picinyeknek, hangyáknak látszottak, a küzködő, gyönge fényben látni lehetett a hivatalnokok százait, amint rozoga asztalokon görnyedve inak. A levegőt furcsa zaj töltötte meg: olyan volt ez a zaj, mintha valami nagyon sürü, egyhangu eső esnék.
- Ez a hang -szólt a titkár - annak a rengeteg sok tollnak a percegése, amellyel lenn ezek a szegény emberek szorgalmasan körmölnek.
Lajos elvette a gukkert, amelyet a titkár a kezébe nyomott. Lenézett a csövön keresztül. Megdöbbenve látta, hogy nem száz meg száz, hanem ezer meg ezer kis sovány, rosszul öltözött emberke ül és ir legalább tízezer piciny asztalka mellett és egyetlen egy sem emeli fel a fejét. Egyszerre csak elhalaványodott, megremegett kezében a látcső és el kellett vennie a szeme elől, mert forrón és hirtelen elborította a szemét a köny. Magamagát látta meg a kis hangyák közt, magamagát személyesen, amint az Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás ingadozó asztala mellett ül és szántja tollával, evvel az átkozott kis fekete ekével, az emberi elmék minden nyomoruságának örök szántóföldjét, a fehér papirost. Kibuggyanó könye, mint eső a földre, lehullott az ő fehér papirosára. Ekkor hirtelen a szeméhez kapta ujból a gukkert és lenézett önmagára, hogy mit csinál. Lenn, a hangyanagyságu Lajos az ó pici íróasztalán, amely akkora volt, mint egy sakkrejtvény egy fekete kockája, felitatta a papirosáról az itatóssal a lehullott könyet és egy akkora zsebkendővel, mint egy pepita nadrág egy fehér kockája, megtörölte picinyke szemét. A feje akkora volt, mint egy mákszem és a színe is olyan volt, de nem mint a friss fekete máké, hanem szürke, mint azé a máké, amely a mákos veknin látható a péknél. Akkor eszmélt fel, mikor alulról valami fojtott, mély menydörgés szólalt meg s szállt elhalni a magas, sötét boltozatba. E dörgést bugó szélroham követte, amely elkapta a kalapot Lajos fejéről s megrázta a keskeny vashidat.
- Mi ez? -~ kérdezte ijedten Lajos.
- A menydörgéshez hasonló zaj - mondta a titkár - a sok-sok ezer gyomornak a korgása amely egyesülve mordul itt az ég felé, de a tető, amely parafával van bélelve, elfogja a hangot ugy, hogy senki nem hallja meg.
- És a zugó szél?
- Az ő sóhajtásuk - mondta a titkár, - mert amikor egy-egy akta után pontot tesznek, mind sóhajtanak. Azért van ez a híd vasból, mert a régi hidat, amely fából volt, elvitte a sóhajtásuk karácsony táján. Akkor sóhajtják a legnagyobbakat, karácsony ennek a barlangnak a szélviharos időszaka.
- És a pocsolyák lenn, amelyekben megcsillan a zseblámpa fénye?
- A könyeik, amelyeket elég helytelenül, a földre sírnak. Már egyszer megmondták nekik, hogy a higiénikus köpőcsészékbe sírjanak, de a haszontalanok nem birják odáig visszatartani a könyeiket és állandóan összesírják a padlót. Ennek a párolgásából oly nedves, nyirkos itt a levegő.
Lajos dideregve hajtotta fel a gallérját. Elhallgattak. Az elhaló szélzugás utolsó hullámai most ültek el a fekete távolban. Aztán ismét nem hallatszott egyéb, mint a tízezer tollacska gyors, szorgalmas percegése.
- És a bűz? - szólak meg félénken Lajos.
A titkár gunyos mosollyal felelt:
- Az a tisztességes szegénységnek a szaga. A bűnnek meleg parfönszaga van, mint a kokott fűtött hálószobájának, mikor a hölgy lefekszik; a becsület hideg és kelkáposzta-szagu, mint a fűtetlen diákszoba téli reggelen, mikor a diák felkel.
Lassan mentek a kijárat felé. Lajos még egy kérdést riszkirozott meg:
- És miért van itt sötét?
- Azért - mondta a titkár - hogy ezek ne lássák egymást.
- Hogy ne lássák egymást?
- Azért.
- ? ? ?
A titkár a fülhez hajolt:
- Így csak a legközelebbi szomszédaikat látják s az a tény, hogy a szomszédjuk is csak olyan nyomorult, mint ők, megvigasztalja őket. De ha itt egyszer világosság támadna és ők hirtelen meglátnák, hogy mennyi sok ezren vannak, akkor rájönnének árra, hogy egyesülve elsöpörhetnének mindent és akkor itt minden összedűlne. Hiszen érezte az imént... a puszta sóhajtásuktól inogni kezdett a vashíd és megborzongott ott a menyezet. Hát még ha ordítani kezdenének...
- Mi volna akkor?
- Azt ne is kérdezze. Szerencsére nem ordítanak, mert a sötétben nem látják, mily rengeteg sokan vannak.
Ujabb szélroham bugott fel a mélyből. Meg kellett kapaszkodniok a híd vaskorlátjában. Az egész alkotmány megingott, hintált velük egy kicsit az ijesztő mélység fölött.
- Gyerünk innen - mondta izgatottan Lajos. - Van egy cigarettája?
- Majd künn adok, - mondta a titkár, - meri itt nem szabad gyufát gyujtani.
- Miért?
- Istenem, az is világosság. Ahányszor még itt egy-egy vigyázatlan látogató gyufát gyujtott, egy csomó szegény hangya ott lenn meglátta egymást. Egyszer a vasutasok álltak össze, egyszer a banktisztviselők látták meg a fellobbanó fénynél, hogy mennyien vannak, egyszer pláne az állami tisztviselők mozdultak meg, de hamar elfujtuk a gyufát. Egy kis ideig még hallatszott a nyüzsgésük, aztán elcsöndesedtek. Néztek egy kicsit abba az irányba, ahol a világosság fellobbant és kialudt, de aztán egyik a másik után visszagörnyedt az ivóasztalra, sóhajtva. Akkor volt az, hogy a fahidat elvitte a vihar. De amióta vigyázunk, azóta nincs baj és a sóhajtás se olyan viharos. Inkább mélyről jövő és hosszabb. De csöndesebb.
- A zseblámpa nem árt nekik?
- Nem, mert az csak kis területre veti a sugarát. És a zseblámpára nem is néznek, mert hiszen ők a tisztességes hivatalnokok, akik, ha az ember a zsebébe nyul, mindjárt elfordítják az arcukat. Nem tudják, hogy lámpáért nyulok, csak azt látják, hogy valami fényes tárgyat huzok ki a zsebemből és ez elég szegénykéknek ahhoz, hogy előbb durcásan elforduljanak és aztán mind ráhajoljanak a papirosra és vadul írjanak tovább.
A fehér fénnyel együtt elérkeztek a hid végére. Itt ugyanolyan vaserkélyben végződött a hid, mint aminőben kezdődött. A vaserkély mögött volta kijárat ajtaja.
- Ki innen, ki! - fuldokolt Lajos és kirohant az ajtón. A titkár utána.
A nagy csönd után, amelyet csak itt-ott szakított meg a gyomor-menydörgés és a sóhajtó szél, egyszerre pokoli zsivajba érkeztek. Egy nagy, vizelt teremben ezer meg ezer ember tolongott, kavargott, feketéllett. Fülrepesztő, állandó lárma harsogta tele az impozáns, mórstilü csarnokot. Néhány pillanat mulya, hogy Lajos füle kezdett hozzászokni a rettenetes zajhoz, észrevette, hogy a csarnok balfelén tolongó tömeg egy szót ismétel csupán, a jobboldalon kavargók pedig szintén mind egyetlen szót ismételgetnek, de egy másikat.
A titkár a két tömeg közt végighuzódó, a fényes parketten üresen hagyott ösvényen vezette végig Lajost. élesen és egyenesen, mint a versaillesi kertész nyíró ollója a fasor lombját, vágta el az ösvény jobbról-balról a két tömeget, amelyek közt nyílegyenesen vezetett az az ut minden korlát nélkül.
- Itt siessünk - magyarázta a titkár - mert ez nem nagyon érdekes. Jobboldalt nyüzsögnek a becstelen hivatalnokok, összekeverve a gazdag felekkel, vállalkozókkal, bankemberekkel, képviselőkkel, városi bizottsági tagokkal, mohó kereskedőkkel és össze-vissza, keresztül-kasul brudert isznak egymással. Az a sziszegő szó, amit valamennyien fáradhatatlanul ismételnek, amíg a nyelvük ki nem lóg, az a "szervusz". Itt szervuszolnak naponta tíz órát. Ennyi ideig tart, amíg minden egyes becstelen minden egyes befolyásossal leszervuszol.
- És a másik oldalon?
- Ott a tisztességesek hemzsegnek s az a komor, morgó szó, amit lankadatlanul ismételnek, az a "maga". Ugyanazok a gazdag felek, vállalkozók, bankemberek, képviselők, városi bizottsági tagok és mohó kereskedők, akik jobbról szervuszolnak, mikor minden becstelennel leszervuszoltak, egy földalatti átjárón átmennek a baloldalra és dühösen agyba-főbe magázzák a tisztességes hivatalnokokat, akik zordul visszamagázzák őket.
Lajos jobbra fülelt. Mint az erdő sürüjében zugó szél, hangzott:
- Sz... sz... szszsz... szszervuszszszsz... szsz... sz...
És balról, mint a basszust zakatoló nagy exploziós motor kipuffogója:
- Magamagamagamagamaga...
Jobbról mosoly, balról vadul villogó tekintet, jobbról tenyerek, balról öklök, jobbról kövérek, balról soványak, jobbról a jólét meleg szervusz-illata, balról a fent említett hideg magaszag. - Lajos reszkető szívvel futott végig a keskeny ember-allém és már fáradtan, hajszoltan, kifulladva nyitotta ki a kijárat-ajtót. Megdöbbenve állt meg. Rettenetes égbenyuló, sürü őserdő zugott előtte, tele a könyvekből sejtett, de soha nem látott csodákkal, gőzölgő, forró párával, vad és fanyar illatokkal.
Az Aruvimi-erdő volt.
Hatodik fejezet.
Az ajtón tul - mint mondám - az Aruvimi-erdő képe tárult Lajos elé, illetve ama másolaté, amelyet a panamagyár az erdőről csináltatott. Kívülről ez az erdő látszott a gyár középső nagy üvegcsarnokának s valóban a Braunauer-cég költséget és munkát nem kímélve, e hatalmas, tíz-tizenöt pályaudvarral felérő üvegcsarnokot ama célból építtette, hogy benne elhelyezze a híres afrikai nagyerdő pontos másolatát. A gőzgépek, szívanyuk, dinamók, amelyek a gyár elképzelhetetlen lármáját csinálták künn, a gépházakban, főként azért voltak, hogy ezt a tropikus vidékről ideplántált erdőrészletet a kellő hőfokon tartsák, hogy földjét az afrikai termőföld vegyi feltételeivel ellássák, s hogy a kellő mennyiségű és minőségű esőt hullassák a kényes növényzetre. A cég gondossága oly nagy volt, hogy még a légköri villamosság is pontosan olyan volt ebben a szörnyű nagy üvegházban, aminőhöz az afrikai őserdő van szokva. Hosszu esztendők gondos munkája, kertészek, tudósok és neves utazók csüggedést nem ismerő küzdelme tette lehetővé, hogy ez az ideutaztatott erdőrészlet végre itt gyökeret verjen, sőt megéljen. Az erdő-másolat a cégnek huszonhárom és fél milliójába került, de idősb Braunauer Bernát, mikor ezt a költségvetést annak idején meglátta, így kiáltott fel:
- Szívesen áldozok e célra még többet is, mert ha csak egyetlen államhivatalnok tántorodik is meg e helyiségekben, nem huszonhárom, de negyvenhat milliót lehet keresnie annak, aki érti a csíziót.
Pedig az erdőnek igen különös, inkább csak eszmei jelentősége volt a panamagyárban. Hogy jelentőségét megértsük, lépjünk be Lajossal és kísérőjével, a titkárral, az erdőbe.
Sürü lombozatu fákból állott, amelyek háromszor, sőt négyszer akkorára nőnek, mint a mi rendes erdei fáink. Ha elképzelünk egy közönséges, sűrű magyar erdőt, amelybe a dus lombtetőn át alig tud bevilágítani a napfény, akkor csak némiképen. van sejtelmünk arról a titokzatos és bánatos sötétségről, amely ebben az afrikai erdőben honolt, s amelynek hangulatáról csak ugy alkothatunk fogalmat, ha három, egymás tetejére rakott sürü magyar erdőt képzelünk el. A nevető, aranyszinü napfény itt egy-egy haragos-zöld derengéssé, de legtöbb helyütt csak mély violaszín árnyékká válva sejteti azt, hogy fenn, a fák fölött nappal van. S miként ha három erdőt egymás tetejére raknánk, a felső két erdő milliónyi kusza gyökere belelógna az alatta sürüsödő lombkoronákba, sőt ezen áthatolva görcsös-rongyos, szeszélyes ágazatait a legalsó erdő földjéig lógatná, ugy függnek, himbálnak, kuszálódnak egymásba az afrikai őserdő fantasztikus indái, légi gyökerei, kuszó növényei, karvastagságu futókái, olyan sürün, hogy némely helyen, emeletnyi magasságban, a sürü kuszaságba hullott falevelek rothadó humusszá, valóságos ujabb földdé válnak, amely ujabb földből ujabb kuszdnövények, bokrok, fák, valóságos kis fiatal függő erdők nőnek ki az ember feje fölött belefuródnak a lombkoronákba s az egész erdő felső részét olyan sürüvé teszik, hogy arról az európai embernek csak ugy lehet fogalma, ha egy istentelen nagy, akkora zöld spongyát képzel el, mint Budapest. A föld felé ez a spongya ritkul, a likacsai nagyobbodnak, de még közvetlenül a föld fölött is olyan sürü, hogy akkora lyuk, amekkorán az ember átbujhatna, sehol sem látszik.
Ut nincs. A földön bokrok, tüskés bozót - akkora tüskékkel, mint az ember középujja - kidőlt és korhadt fatörzsek, amelyeknek csak az egyik vége tudott a földön maradni, a felső vége, ahogy ledőlt, a kuszó növényeken függ, amíg apró darabokra nem rothad; bokornagyságura nőtt, kövér, hunos moha s annyi kiálló gyökér, amennyi csak egymás mellett egymás alatt és fölött összegubancolódva elfér, itt-ott váratlanul felbukkanó, parasztház-nagyságu, málló, porladó kőtuskók, amelyekről senki se tudja, hogyan kerültek az erdő mélyére - ez az a talaj, amelyen végig kell haladnia annak, aki az erdőn keresztül akar jutni.
Meleg van. Nem száraz, hanem párás, gőzös, forróködös meleg. Mint a gőzfürdő elzárt kamráiban. Akár esik az eső, akár nem, az Aruvimi-erdőben mindig csöpög valami felülről. Langyos csöppek koppannak, a fatörzsek a sötétben csillognak a nedvességtől, minden vizes, párás, csuszós és forró. Ha esik az eső, azt csak ugy venni észre, hogy mindenütt folyik, csurog a meleg víz. Szabadon hulló esőcseppekről itt szó sem lehet. Csak arról, hogy ez a rettenetes, zöld spongya valahonnan még lucskosabbá, még szaftosabbá szívja magát. Ilyenkor aztán fényes délben is koromsötét van az erdőben. Hogy az eső elállott, azt csak abból venni észre, hogy egy-egy helyen ismét megjelenik a sötét violaszinü derengés, vagy valahol fenn a lomb-emeleten egy-egy mérges-zölden villódzó fényfolt.
A lélekzés felette keserves a nehézillatu nedves párában. Áporodott, savanyu iszap émelyítő szaga keveredik itt erős és tolakodó gyanta-illatokkal, a sürüből forró lekellet jön, mely egyesíti magában a szétmorzsolt babérlevél, az égett cukor és a parti napmelegben rothadó lusta tengervíz szagát. Kábít és bágyaszt ez a légkör, az orrlyukból egyenesen az agyvelőbe megy, olyan meleg, fulladt és nyomasztó, hogy az embernek a füle bedugul tőle, olyan csípős, hogy a szem könybeborul, az arc kipirosodik tőle, a pulzus százon felül ver, nem csoda tehát, hogy Lajos visszahőkölt, mikor ezt az erdőt meglátta.
- Mi ez? - hápogta rémülten.
A titkár felelt:
- Az Aruvimi-erdő. Ennek a tulsó végén van a kijárat.
- Amely Braunauer urhoz vezet?
- Dehogy. Braunauer ur nem bolond, hogy így nehezítse meg a hozzá való eljutást. Az erdő két kilométer hosszu, akkora, mint a Margit-sziget, vagy mint az egész Andrássy-ut. Aki idáig eljutott, mint ön, aki látta a tisztességes hivatalnokok könyáztatta nyomoruságát és a megvesztegethetők parfümös jólétét, mint ön, az előtt most két ut áll.
- Vissza nem lehet menni?
- Nem. Az ajtó emez oldalán nincs kilincs.
Lajos rémülten nézett hátra. Valóban, a sulyos vasajtón semmi nem volt. A titkár megtörülte izzadó homlokát és folytatta:
- Két ut van. Az egyik megkerüli ezt az erdőt, sima és kavicsos, ez egyenesen Braunauer ur megvesztegetési irodájába vezet. A másik ut maga az erdő. Mert a másik kijárat a szabadba vezet. Csakhogy akkor ezen az erdőn kell átvágnia magát...
Szomoru mosollyal mutatott a feneketlen, sötétzöld sűrűbe.
- És ha ezen átvágom magam? - kérdezte Lajos.
- Akkor hazamehet.
- És ha nem tudom végigvágni rajta magamat?
- Akkor mindig visszatérhet a sima utca, mert ameddig vágta magát, addig nyomot vágott s ezen mindig visszajöhet. Mikor a cég ezt a panamagyárat építette, akkor azért csinálta ide ezt az erdőt, mert ezzel akarja megtörni az utolsó, eddig még megmaradt energiát az idejövő emberben. Valamikor régen H. M. Stanley ur, egy egyszerű angol hírlapit-ó, az igazi afrikai nagyerdőn, amely az Aruvimi-folyó irányában halad a Kongótól a Nílus felé vezető földrészen s amely még dusabb, vadabb, sötétebb és gyilkosabb mint ez, keresztülvágta magát, késsel, baltával, hirlapirói ambicióvai, az angol utazó kegyetlen és hódító józanságával. Tehát ez emberi munka. Ha ön igazán tisztességes és a látottak után még mindig maradt önben annyi erő, hogy ne a boldogsághoz vezető sima utat, hanem a boldogtalan szegénységhez vezető ezt az erdőt válassza, akkor vágjon neki. Cégünk ugyan még akkor sem mond le önről, mert eddig még azok a kivételek is akik nekivágtak, szépen rendre visszajöttek. De rábeszélnem önt itt már egyik utra sem szabad. Sőt, én önt itt már elhagyom.
- Elhagy?
- Ugy van, ez a szabály. A végső habozás pillanatában az áldozat egyedül marad. S akármelyik utat választja, egyedül megy rajta. Isten önnel!
- Ne, ne... - nyögött Lajos-ne hagyjon itt! A titkár nem felelt. A vasajtó mellé lépett és egy másik kis ajtót nyitott ki, amelyet eddig Lajos észre sem vett. A kis ajtó mögött szép mahagóni lift volt, piros bársony pamlagocskával, csiszolt tükrökkel, villamos lámpával és egy üveglap alá szögezett használati utasítással. Lajos szólni akart, de az ajtó becsapódott az orra előtt és Lajos az egyre távolodó zugárból következtetett arra, hagy a lift felszállt valahová a titkárral. Egyedül maradt az erdő szélén s balra nézett, ahol a sima, kavicsos ut vezetett a fal mellett az erdő sarkáig s ott nyilván megkerülve az erdőt, a másik fal mellett huzódott egészen a Braunauer Bernát irodájáig.
Aztán előre nézett, be a forrón lélekző, titokzatosan zugó, csöpögő-csurgó rengetegbe. Előtte a földön egy erős kertészkés, egy fűrész és egy éles fejsze feküdt. A cég -- ugylátszik - nem kívánta, hogy a tisztességes ember a puszta tíz körmével vágja át magát az erdőn.
- Mamus, - mondta félhangon Lajos és mamus alatt a feleségét értette, - mamus, reád gondolok e percben, amely a habozás perce. Reád, mamus és a tizenkilenc gyermekre. Adj tanácsot, mutass utat!
Ezt mondta, de a sötétben sehonnan nem jött semmiféle optikai vagy akusztikai tünemény, amelyre ráfoghatta volna, hogy mamus álláspontját jelzi, Még egyszer megszólalt, most már hangosan és türelmetlenül követelő kiáltással:
- Mamus, mit csináljak? Semmi válasz.
- Mamus! - ordította felsírva a forró sötétben Lajos, - te szegény, lesoványodott, korán megöregedett mamus, te volt budai bálkirálynő és bejegyzett gömbölyű, rózsás babaarc, akinek most hegyes, kemény és vörös az orrod, vizes és karikás a szemed, kihullt a hajad, előredűlt a fogad és minden évben két milliméterrel többet áll el a füled... mamus, aki csupa csont vagy és mégis nagyobb a hasacskád, minta mellecskéd , . . mamus, te beesett arcu, beesett mellű, beesett hátu, beesett dereku, te drága, hű, gyermeknevelő, szomoru és komoly mamus, a legjobb és legbeesettebb mamus az egész világon, aki elcsunyultál az én tizenkilenc gyermekem és egyetlenegy becsületem miatt, akinek a szoknyája hátul hosszabb, mint elöl, aki bajuszt kezdesz viselni a vékony és egyenes ajkaid fölött, te madármellű, aggódó tekintetű, keveset beszélő, rosszul táplált, angyalszívű budai mamus, aki a pesti meg nem értett szépasszonykák fogyókuráitól oly messze vagy, mint a menyország, ahová jutni fogsz, a büdös pokoltól, ahol a prémiér-mamus, a vállópör-mamus, a szűkszoknya-mamus és filharmonikusi mamus főni fog örökkön és a Belzebub kegyetlen ötletéből a fővés dacára hízni, hízni, egyre hinni... te jó mamus, most mondd meg, hogy mit csináljak.
Semmi válasz. Lajos habozott.
UTOLSÓ FEJEZET.
Lajos hiába invokálta hű felesége szellemét. Hiába fülelt a gőzös, sötét, mérgeslehelletü erőd féle, nem jött semmi hang. Magára hagyatva állt ott és e pillanatban nem tudta, mit csináljon. Ha a sima utat választja, amely Braunauer Bernát irodájába vezet, oda már nem érkezik meg oly ridegen, oly egészen tiszta lélekkel, mint ahogy elindult. Rettegett attól, hogy a vad és erőszakos vesztegető könyen elbánik szegény fejével, amelyben lázasan kavargott mindaz, amit e rémületes gyárban eddig látott. A nagy és áthatlan sűrűségű erdőnek nekivágni, hogy elmeneküljön, ki a szabadba, ahonnan esetleg postán is visszaküldheti a pénzt a vesztegetőnek? Lesz ehhez elég ereje?
Valóban, a gyár kitűnően volt megszerkesztve. Ime, itt állott Tisztességes Lajos és anélkül, hogy becstelenné vált volna, ugy meg volt félemlítve, hogy nem mert a sima uton elindulni az iroda felé. És ugy meg volt gyöngítve, hogy nem érzett magában elég erőt az erdőirtással kapcsolatos menekvéshez.
Mikor így állt és tűnődött, konstatálta magán, hogy nem tud saját lelkébe belenézni. Egyszerű ember volt, aki nem sokat foglalkozott lélektannal és akinek nem volt gyakorlata abban, hogy bizonyos percekben mintegy szembeüljön önmagával diskurálni, vitatkozni kezdjen önmagával, ő még ilyen helyzetben nem volt soha. Minden munkátlan, tangózó pesti fiatalember ért ehhez, minden kis szerelemnél, a felületes zsúr-élet minden rongyos kis problémájánál a pesti fiatalember le tud ülni az ágya szélire és miközben lakkcipőjét lehuzza, szembenéz önmagával, mérleget csinál, sőt elhatározásra is jut. Lajosnak egyéb dolga volt az életben eddig, mint kríziseket megoldani. Ő itt állt, mint Buridán szamara és arra gondolt, hogyha valami közbe nem jön, itt állva elszárad s évezredek multán fogják megtalálni a falhoz támaszkodó mumiáját.
De közbejött valami.
Amint így tünődőtt és kezdett lassan száradni, az erdő kusza bozótjából egy kis ember bujt elő. Akkora volt, mint egy hároméves gyerek, sötét rézbőre volt, amelyet azonban sűrűn benőtt a szőr. Stanley Avatikoban találta meg ezt a törpe emberfajt, amelynek létezéséről Hekataesus már Krisztus előtt 500-ban tudott. A gyár nem azért hozatta ezt az emberkét Afrikából, hogy az őserdő stílszerűbb legyen, hanem mert tudnivaló, hogy az ősrengetegnek ez a törpe nép egyik legnagyobb veszedelme, amely még nehezebbé teszi az erdőn való áthatolást. A földbe hegyükkel fölfelé álló kis cövekeket vernek, amelyek hegye meg van mérgezve. Aki ilyen fa-tűbe belelép, egy óra mulya meghal. Falomb közül, fatörzs mögül nagyszerűen lőnek mérgezett hegyű nyilaikkal és gépies ügyességgel dobják az ellenfél testébe éles lándzsáikat. Azonfelül okosak, ravaszok és kegyetlenek. Ebédre embert esznek, ha más nincs.
Lajos mereven bámult a törpére.
- Én - mondta törpe - az erdő titkárja vagyok. Ön bizonyára erdei szellemet vagy erdei manót lát bennem, de ez csak az ön hiányos műveltségét jellemzi. Én itt titkár vagyok s azért fizetnek, hogy az erdőn átjutni akarókat az ut nehézségeire és veszedelmeire figyelmeztessem. Viszont az is kötelességem, hogy eláruljam önnek az erdő titkát.
- Halljuk, - mondta Lajos egy kis reménnyel a szívében.
- Az erdő titkát - hadarta a törpe - Stanley ur, a kitartó riporter, fejtette meg. A titok nyitja az, hogy az erdő csak akkor rettenetes, ha így ránéz az ember és azt képzeli, hogy egyszerre kell minden akadályt leküzdeni. Stanley ur ugy hatolt át az erdőn, hogy minden egyes indát külön vágott el, minden egyes gyökeret külön-külön Pürészelt át, minden egyes keresztben fekvő fatörzsön kézzel-lábbal kapaszkodott keresztül s így ért végére sok havi keserves munka után a rengetegnek. Az egész erdőtói meg lehetne ijedni, de egyetlenegy gyökértől nem. Stanley urban az tartotta a lelket, hogy mikor ment, sohasem az egész erdőt nézte, sohasem az egészre gondolt, hanem mindig csak azzal az egyetlenegy darab fával vagy ággal foglalkozott, ami éppen az utját állta. Stanley ur mesterségesen megölte magában az általánosításra való hajlamot s kifejlesztette a kis részletek iránt való érdeklődést. Ha minden percben az egésszel állott volna szemben, elcsüggedt volna. De mert mindig csak a lába elé nézett, megjött a bátorsága, mert így szólt: "ezzel az egy rongyos kiálló gyökérrel elbírok." S így bírt el minden egyes gyökérrel, indával, kődarabbal, fatuskóval, amíg egy szép napon azon vette magát, észre, hogy átvágta magát a világ legrémesebb erdején. És akkor aztán visszagondolt az egész erdőre. Akkor már megint szabad volt az egészet egyszerre megnézni.
- Szavamra, - kiáltott lelkesen Lajos, - ha a jó isten kiszabadít innen, ezt elmondom Vázsonyinak.
- Valóban, - mondó a törpe, - ön helyesen fog cselekedni. Ez az erdő kitünő szimbolum mindazok számára, akik a korrupció-rengeteg ellen való küzdelemre hajlamosak. És az ön által említett kiváló politikus hasznát fogja venni Stanley ur módszerének, amely minden erdők örök titkát fejti meg.
- Megmondom neki! -- kiáltott boldogan Lajos.
-- Jól teszi, ha megmondja, -- szólt a törpe, - mert e közéleti férfiu, akinek egyik legszebb tulajdonsága az érett korban is egyre való fejlődés, az utóbbi időben gyakran tette azt a kijelentést, amit legutóbb az ujságokban is közreadott, hogy szomorusággal nézi a korrupció e rengetegét, amely az ő munkájának utját elállja. Ezt nem szabad melancholiával nézni, mert ez azt jelenti, hogy minden pillanatban az egészet látja, s ha az egészet nézi, akkor önmagát gyöngének kell tartania egy ekkora küzdelemre. Az érzésben, tapasztalatban, tudásban, emberismeretben való fejlődésnek nem szabad oda vezetnie, hogy e férfiut a minden dolgok és összefüggések egyszerre való látása önkritikára bírja. Ez lehet a tudós vagy a költő fejlődése, de nem az agitátoré, a harcosé, a fölfedezőé. A harcos agitátornak, akinek végzete az, hogy soha tekintetét az ég felé nem emelheti, hanem mindig a földi dolgokkal: az emberekkel, viszonyokkal, a reálitás millió apróságával kell érintkeznie. Stanley ur módszerét kell követnie: a látkörét szükiteni, minden kis dolgot fontosnak tartani, lépésről-lépésre napról-napra haladni, egy kicsit iparrá sülyeszteni a gondolatot, mely hevíti, egy kicsit bürokratizálni az erkölcsi eszmét, amelyért él. A modern harcosnak minden órában le kell ráznia magáról a mestersége költészetét, mert ez megöli, ábrándozóvá és lustává teszi. Valamint a modern háboruban sincs már semmi a régi csaták viharzó költészetéből, ugy a modern közéleti vitéznek is dísztelen, száraz, poézismentes, majdnem robot a munkája. Az erkölcsi eszméért való küzdelem napjainkban unalmas, kicsinyes, de kitartó munka, amelynek hőse csak akkor emelje föl a fejét, ha visszanéz. Stanley ur az erdőben favágó, szakács, gyógyszerész, építőmunkás, cipótalpaló, szemétkotró, utméró, csirkekergető, pék, orvos, evezős volt, minden volt, csak hős nem. De mikor aztán Londonba hazament és onnan nézett vissza Afrikára, akkor világosan láthatta, hogy az angol világhatalomnak egyik legnagyobb honfoglalója, az angol gazdagságnak és az angol nép boldogságának halhatatlan vitéze, az emberiségnek pedig különb fáklyahordozója volt, mint Kolumbusz Kristóf, aki végeredményben Amerikát is oly véletlenül fedezte föl, mint azt, hogy hogyan áll meg a hegyén a tojás. De ezt annak köszönhette, hogy belátta: nem született még ember, aki elégnek érezte volna magát a világ nagy erőivel szembeszállni. Azaz: valamikor született egy, de az a keresztfán halt meg, mert nem harcos volt, hanem gondolkozó. Az ő munkáját csak egy Szent Pál válthatta valósággá, mert az egyenkint és csoportonkint vette elő az embereket. Ha Szent Pál ugy látta volna a világot egyszerre a maga egészében, mint Jézus, akkor ő is bus és szelíd életet végzett volna el a kereszten, ahonnan az Isten mellé vezet az ut. De Pál a részleteket nézte. Pál agitátor volt, Pált a császár katonái fejezték le. Pál ugy élt és ugy halt, mint katona és pártvezér és ő sohasem tudta, de mi most már tudjuk, hogy ő alapította meg a kereszténységet. És azóta ezen a földön mindenkinek, aki valaha elindult a Gonosz vagy az Ismeretlen ellen, be kellett látnia azt, hogy eredményt csak ugy ér el, ha folyton a földre néz. Az égre nézni az istenek dolga, de erre csak minden tizezer évben egyszer van szükség. Aztán tizezer évig lehet ezért az egy tekintetért harcolni becsülettel kinek-kinek a saját ereje szerint.
Ezeket mondván a törpe eltűnt. Elnyelte a sötét erdő Bürü bozótja. A rengeteg mélyéből pedig zugó, forró szél kerekedett.
Lajos most már nem habozott. Némán hajolt le, fölvette a kertészkést, a fűrészt s neki kezdett az első gyökér eltávolításának.
Fölébredt.
- Nyugtalanul aludtál, - mondta mellette halkan a felesége, - talán rosszat álmodtál?
- Hány óra? - kérdezte Lajos, miközben hálóinge ujjába törülte szemét.
- Most világosodik, - felelt az asszony, - négy óra lehet... aludj, papus.
- Igen - mondta Lajos, - a miatt a nyomorult hatvan korona miatt nem tudtam nyugodtan aludni.
- Hiszen már mondtad, hogy visszaviszed Braunauer urnak!
- Nem, nem, - kiáltott Lajos, - nem viszem, hanem küldöm. Reggel, amint a postát kinyitják, visszaküldöm egy utalványon. Nem akarom látni őket.
Mamus sóhajtott.
- Igen, - mondta Lajos, most már kissé megnyugodva, - én nem javíthatom meg az egész világot, én csak annyit tehetek, amennyi tőiem telik. Én visszaküldöm a hatvan koronát és ezzel legalább elvágtam egy kicsinyke kis gyökérszálat.
- Gyökérszálat? - kérdezte meglepetten mamus.
- Te ezt nem érted, édesem, -mondta sóhajtva Tisztességes Lajos, - te ezt nem is értheted. Annyi sokan vagyunk, oly rengeteg sokan vagyunk... és ha mindenikünk csak egyetlen kis gyökeret vagy bokrot pusztít el, kivilágosodik az erdő és mi keresztüljutunk rajta .. . akik utánunk jönnek, utat találnak...
Mamus felült az ágyban:
- Összevissza beszélsz, Lajos. Rosszat álmodtál. Ha nem láttam volna, hogy az egész vacsorát szétosztottad a gyerekek közt, azt kellene hinnem, hogy megterhelted a gyomrodat, hogy sokat ettél.
Lajos mosolygott:
- Sokat ettem? Angyali mamus, mondd, mikor ettem én életemben sokat?
Mamus halkan felelt:
- Soha.
Künn derengett. Tejeskocsik zörögtek a ház előtt. Lajos megfordult és csöndesen, édesen elaludt. Mamus leszállt az ágyról, betakarta tizenkilenc gyermekét, a legkisebbiknek kivette az öklét a szájából, hogy meg ne fulladjon, aztán visszamászott az ágyába és még sokáig virrasztott Lajos fölött, hogy vajon most is nyugtalan lesz-e az álma. Mikor aztán látta, hogy az ura mozdulatlanul, mélyen alszik és rendesen lélegzik, megcsókolta bt és 8 is lefeküdt. De mikor megcsókolta, érezte, hogy meleg és sós köny folyik végig az alvó ember arcán. Előbb egy pillanatig habozott, hogy fölébressze-e, de aztán nem bántotta.
- Mindegy no, - mondta magában, miközben a párna csücskét az arca alá hajtotta, - majd reggel nyolckor, mikor a postát kinyitják, visszatér a nyugalma, megint minden rendben lesz. Holnap már nem fog álmában sírni.
Azzal sóhajtott egyet és ő is elaludt a kék derengésben.